Úgy kezdtem a napot, ahogy máskor. Elkészítettem a reggelimet, majd rákattintottam az egyik még igazmondónak tűnő internetes hírportálra, hogy megtudjam, mitől lett jobb a világunk az éjszaka. Beleharaptam a szendvicsembe, de egy fájdalmas nyilallás jelezte, vélhetően tönkrement a fogtömésem, mehetek fogorvoshoz.
   Pont ugyanúgy utálok fogorvoshoz járni, mint az emberiség igen nagy többsége, de azért a legkisebb problémával is gyorsan szakemberhez fordulok, mert tudom, hogy egyrészt minél tovább húzom a beavatkozást, annál kellemetlenebb lesz, másrészt egyre drágábbá is válik.
   A lakóhelyem szerinti körzeti fogorvoshoz csak egy hónappal későbbre kaptam időpontot, de magánorvosokhoz sem tűnt egyszerűbbnek a bejutás. Leghamarabb több mint két hét után egy másik városban ülhettem volna a fogorvosi székbe, míg abban a térségben, ahol élek és ahol több fogorvos is működik, a többek által ajánlott és a fényképe alapján is szimpatikus orvos fizetős szolgáltatására pedig már egyenesen két és fél hónapot kellett volna várnom.
   Megnézve a neten fellelhető magánfogorvosi árakat, újból megsajdult a fogam, oly magasak voltak. De nem csak én tartom túlzottnak az árakat, egy nemzetközi felmérés tanúsága szerint a magyarok több mint 40 százalékának okoz anyagi megterhelést egy esetleges fogászati beavatkozás.
   Gyerekkorban az állam szinte teljes körű térítésmentes fogászati ellátást nyújt, mégis Európában a magyar 12 évesek fogazata a legrosszabb és a helyzet felnőtt korra tovább romlik. Míg az európai országok nagy többségében a gyerekek szuvas fogait időben betömik, addig nálunk gyakran akkor jutnak el fogorvoshoz, amikor már csak a húzás marad. Egy fogászati szakmai felmérés szerint a 19 éves magyaroknak átlagosan már több mint öt foga hiányzik, a negyvenöt éveseknek majdnem dupla ennyi. A felnőtteknek emellett további négy foguk szuvasodik, és kettő biztosan tömött. Idős korra a szuvas és tömött fogak száma egyre, kettőre apad, a hiányzóké meg húszra emelkedik és 65 éves korra a lakosság 30 százaléka már fogatlan. Döbbenetes számok, ahogy az is, hogy a felnőtt lakosság fele mindezek ellenére elégedett fogainak állapotával és csak 20 százalékuk tartja azt kifejezetten rossznak.
   A gyerekek esetében nem hivatkozhatnak a szülők a költségekre, sokkal inkább magukba – meg gyermekük szájába – kellene nézniük, és elgondolkodniuk azon, vajon miért engedik, hogy csemetéjük kihagyja a fogászati kezeléseket. Felnőttként már más a helyzet, mert hazánkban az emberek majd’ 14 százalékának kifejezetten nagy kiadást jelent a fogászati ellátás összege, közel egyharmadnyi polgártársunknak meg ha nem is rokkanna bele, de nehezére esne kifizetni egy-egy vizsgálatot, beavatkozást.
  És akkor ott van még a rettegés is a fogfúrástól.