Amikor gyerekként szüleimmel villamoson, buszon utaztam, az emberek mellettem Népszabadságot, Népszavát, Népsportot olvastak. Nyíló értelmemmel is feltűnt, hogy a Magyar Nemzetet vagy nagyon is kérkedően, vagy csak nagy titokban bújták utastársaim, erősen összehajtogatva, hogy ne látszódjon a címe. Akkoriban politikai állásfoglalás, hovatartozás jelzése volt az újság olvasása. Még akkor is, amikor a lap kényszerből beállt a sorba, és ha visszafogottabban, de éppúgy éltette, propagálta a fennálló rendszer nagyszerűségét, mint laptársai. Igaz, akik tudtak a sorok között olvasni, értették a megfelelő szót.
   Ahogy rákaptam az újságolvasásra, csak a Népsportot bújtam, abban volt az igazság, ittam minden szavát. Ha mégis ráfanyalodtam egy politikai napilapra, hát biztosan az utolsó, vagyis a sportoldalon kezdtem és ott is hagytam abba a tájékozódást. Már akkor sem érdekelt a propaganda.
   Később, már a rendszerváltásnak hitt történés nyomán én is kerestem a megfelelő információs forrást, akadt is jó néhány napilap, de a Magyar Nemzet – valószínűleg a tipográfiája miatt – nem vált kedvencemmé. Talán csak akkor, amikor egy-két írásom megjelent a lapban, de hát az ember esendő. Aztán jött az első kurzusa a mára állampárttá avult politikai erőnek és cseppet sem tetszett, hogy e polgárinak tartott lap agitációs és propaganda gépezetévé vált az említett pártnak. Időnként beleolvastam, mert újságíróként tudnom kellett, hogy miféle írások jelennek meg más médiumban is, a Nemzet eszmeiségével, de főleg némelyik munkatársának túlbuzgóságával semmiképpen sem tudtam azonosulni.
   Egy lap eszmeisége nem alsónemű, amelyet tisztes időnként váltani kell, annak kialakulásához, rögzüléséhez évtizedek kellenek. A lapot egykor az 1944. március 22-ei betiltásáig a német- és nyilas ellenesség legfőbb szimbólumának tartották, vagyis eredetileg igazán polgári értékeket képviselő újság volt a javából. A G-nap után, amikor a kebelbarát laptulajdonos pénzügyi okok miatt ondónak titulálta üzlettársát, a miniszterelnököt, akár szimpatikussá is válhatott volna a lap szellemisége számomra, már ha nem cserélgette volna azt közel nyolcvan éves fennállása alatt oly sokszor. Hol kényszerből, mint 1944-ben, vagy az ötvenes években, hol egyéni érdekből kétszer is, mint amikor e történelmi orgánum a most megszüntető tulajdonosához került.
   Annak ellenére, hogy a Magyar Nemzet rendszerváltás utáni, különösen a G-nap előtti stílusával, mondanivalójával nem tudtam egyetérteni, siratom a lapot. Vele, ahogy a politikai okokból szintén megszüntetett Népszabadsággal a valóban újságnak számító, lassan elfogyó lapokat is siratom. Hovatovább kimondhatjuk, nincs már politikai újság és újságírás, csak álhírgyártás és propaganda van.
   Ma még felfoghatatlan a veszteség.