Abban az évben születtem, amikor Magyarország megkötötte a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést a Szovjetunióval, létrehozták a Községi Élelmiszer-kereskedelmi Rt-t, a Közértet, és aláírták a brüsszeli szerződést, az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg közötti megállapodást a gazdasági, szociális és kulturális együttműködésről, valamint a kollektív önvédelemről. Ma Európai Unió néven ismert a szövetség és mi is polgárai vagyunk. Még valameddig.
   Kortársaimmal együtt az éppen akkor kiteljesedő Rákosi-rendszer szülötteiként pöttöm gyerekkorunkat egy totalitárius diktatúrában éltük, bár magamból kiindulva mondhatom, erről mit sem tudtunk. S hogy a továbbiakban csak magamról beszéljek, elárulom, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit sem eufóriával éltem meg, hanem a józsefvárosi bérház szenes pincéjében megijedve a szovjet ágyuktól, amelyek egyikének találata félig lerombolta a házunkat. Nyolcévesen próbáltam megérteni mindazt, ami történik: az ÁVO-tól és a házról házra járó, ellenségeket kereső forradalmároktól rettegő férfiakat, a játszótéri padok közötti sírokat, a fáról lógó akasztókötelet.
   Gyerekként mit sem tudtam a forradalom utáni megtorlásról, a Kádári diktatúráról, ifjúként viszont már élvezhettem a többi szocialista ország és hazám közötti különbséget, a legvidámabb barakk szolgáltatásait, miközben én is szájtátva álltam a Körúton a közismert szálló előtt parkoló nyugat-német autócsoda látványa előtt. S persze én is ábrándoztam a majd másfél emberöltőnyi ideiglenes szovjet megszállás közepette a nyugati életről, a gazdagságról, na meg a szabadságról, amit a proletárdiktatúrában és szocializmusban felnőve jószerével értelmezni sem tudtam.
   Népi demokráciának nevezték évtizedekig a diktatúrát, amelyben, ha nem kerültem a munkát, nem pofáztam, nem szervezkedtem a regnáló hatalom és vezető ereje, a párt ellen, háromévente talán még nyugatra is kiengedtek, és természetesen (kötelezően) választhattam is. A Hazafias Népfront egyetlen jelöltjéből a nekem tetszőt.
   Kortársaimmal együtt már negyvenen túl jártunk, amikor nagy hirtelen ránk köszöntött a rendszerváltásnak nevezett valami. Akkor tényleg hittünk abban, hogy most majd nyugativá válunk, demokráciában, igazi piacgazdaságban élünk, és ha mást is akarunk olvasni, mint amit a párt- és kormánypropaganda hazugsággyára előállít, akkor megtehetjük, mert senkit sem büntetnek meg azért, amit gondol, vagy amit mond. Büszkén állíthatjuk hát, mi pár évig, ha bicegő, dadogó, ha rosszul is működő, de mégis valódi nyugati demokráciában éltünk. 
   De vajon gyermekeink, unokáink mire emlékeznek majd?