Az állatvilág számtalan fajának egyedei élnek egyedül, legfeljebb csak a párzás idejére, percekre, órákra, vagy napokra köti össze életét a hím a nősténnyel. Az ember sok más fajjal ellentétben társas lény. Még akkor is, ha a fejlett országokban mind többen élnek egyedül.
   Egy friss kutatás eredménye szerint a magány öl. A megállapítás nem túlzás, mert mint kiderült, a társadalmi elszigeteltség 39 százalékkal növeli az agyvérzés, 50-el a korai halálozás esélyeit. Azok az idős emberek vannak leginkább veszélyben, akik egyedül élnek és korábban már volt szív- és érrendszeri megbetegedésük.
   Manapság két fő csoportját láthatjuk az egyedül élőknek. Az egyik a szinglik, vagyis a tartós kapcsolat nélkül élő, többnyire fiatal nők, ők tudatosan választják ezt az életformát és a felmérések szerint általában boldogabbak, mint a rossz, vagy közepesen jó kapcsolatban élő társaik. A létszámában jelentősebb csoportját az egyedülállóknak az idős emberek alkotják, azok, akik valamilyen ok, többnyire halálozás miatt elveszítették társukat és gyerekük, gyerekeik már önállóan, rosszabb esetben ráadásul még távol is élnek a szülőtől.
   Mindannyian ismerünk olyan korosabb hölgyeket, urakat, akik a környezetünkben laknak, de hétszámra alig mozdulnak ki a lakásukból. Egy idő után meg is feledkezünk róluk, észre sem vesszük a hiányukat, elfogadjuk, hogy az élet már csak ilyen. Pedig, mint a tudósok megállapították, a társadalmi elszigeteltség beszűkíti a tudatot, felerősíti a megbetegedési folyamatokat. Családban élve, ha van férjünk, feleségünk, vannak gyerekeink, napjaink zajosak, forgalmasak, olykor idegesítőek, vagy éppen izgalmasak. Jó, hogy örömeinket, gondjainkat meg tudjuk valakivel beszélni, ha fáj valamink, van, akinek el tudjuk mondani. Aki magányos mindezt nem teheti meg, csak őrlődik céltalanul a gondolatai között, és még el sem panaszolhatja mindazt, ami bántja, vagy ami fáj neki. Ebbe bele lehet pusztulni.
   Korábban egy amerikai szakember azt találta mondani, hogy a világháló korában már senkinek sem kell magányosnak lennie, hiszen elég bekapcsolni a számítógépet, belépni egy chatszobába, vagy felhívni másokat Viberen, Skype-on, Messengeren és máris lehet beszélgetni, embereket látni. Csakhogy éppen a mai hetvenen, nyolcvanon túli emberek azok, akiknek nemigen telik számítógépre, internetre, akik már nem képesek megszerezni a legalapvetőbb informatikai tudást sem. Nem azért mert buták, hanem mert idősen már nehezen tanul újat az ember.
   Azoknak, akiknek már pár száz métert megtenni is kínzó kaland, és senki sem nyitja rájuk az ajtót, marad a befelé fordulás, a múlt emlékeinek, ügyeinek, fájó történéseinek ezerszeri felidézése, a jelentől teljes elszakadás.
  És marad a várakozás az utolsó társra, a halálra.