A Magyarországon született, családjával külföldön élő honfitársunk imádja a Velencei-tavat és úgy döntött, itt az ideje, hogy vegyen egy nyaralót az egyik tókörnyéki településen. Ennek nincs is jogi akadálya, a férfi kettős állampolgárként rendelkezik magyar útlevéllel, vagyis jogosult ingatlan vásárlására.
   Az üzlet meg is köttetett, a vevő kifizette, majd családjával boldogan birtokába vette új nyaralóját. Úgy intézték dolgaikat, hogy egy egész hónapra ott is tartózkodjanak. Egy kis bökkenő van csak az ügymenetben, a Földhivatal mindaddig nem írja a férfi nevére a nyaralót, amíg nincs magyarországi lakcímkártyája, ugyanis csak ezzel együtt lehet személyi száma. A vétel májusban történt, az illető magyar ügyvédje tanácsára az adott országban működő konzulátuson be is adta a magyarországi lakcímkártya kérvényét, majd augusztus elején szülőhazájába megérkezve besétált az illetékes okmányirodába, hogy átvegye az igényelt okmányt.
   A készséges ügyintéző számítógépén átkutatta az általa elérhető adatbázisokat és megállapította, hogy az illető igazolványának nyoma sincs. Javasolta, forduljon a Belügyminisztériumhoz. Az ügyét innen ügyvédje vette kézbe, aki igen sok telefon és több hivatal felkeresése után megtudta, hogy bár a hazai külügybe állítólag megérkezett a másik országban beadott kérvény, de nincs jele, hogy onnan hova került. Vélhetően – mondták – az okmányt első ízben kiadó belügybe, de ott erről nem tudtak, miközben a férfiről, aki évtizedekkel korábban új hazájában nevet is változatott, sok információval rendelkeztek. De a lakcímkártyát a kérelem hiányában nem adták ki.
   Nem nyújtom hosszúra a történetet, az ügyvéd sokórányi telefonálása, e-mailváltások sora után, több mint két hónappal a lakcímkártya kérelem beadását követően egyszer csak az derült ki, hogy az iratok még midig a konzulátuson vannak, mert – mint az egyik ügyintéző magyarázta a bizonyítványt – kevés a munkatárs, nyári szabadságolások is zajlanak és a futárgépek is csak ritkán indulnak hazánkba. Az, hogy miért állíthatta az egyik ügyintéző, hogy az iratok már megérkeztek, miközben még több ezer kilométerre egy másik országban egy íróasztalban lapultak és az ottani munkatárs az illető férfi kérdésére miért állította, hogy már régen hazaküldték az anyagot, rejtély.
   A férfi pár napig van már csak itthon, aztán hazamegy, de esélye sincs, hogy ittléte alatt hozzájusson a lakcímkártyájához, amelyről az okmányirodában azt mondták neki, csak személyesen veheti át. Ez újabb hosszú repülőutakat, tetemes kiadást jelent majd számára, hogy sok-sok hónap csúszással ügyvédje végre a bejegyzés reményében beadhassa a Földhivatalhoz az adásvételi szerződést.
   Még szerencse, hogy „Magyarország jobban teljesít”.