Se egy üveg bor, parányi cserép kaktusz, de még csak egy jó szó sem. Vagyis semmit sem kaptam, senki sem köszöntött fel a jeles napon, pedig itt-ott elejtettem néhány figyelmeztető szót, hogy ünnep van. De semmi. Úgy múlt el a nap, hogy rám sem füttyentettek a nők, mintha férfiúi létem ennyit sem érdemelne.
   Bizonyára nem csak én jártam így november 19-én, a nemzetközi férfinapon, pedig nemigen látom be, hogy mi más dolga lett volna aznap a világ nem hímnemű lakosságának, mint bennünket felköszönteni, kicsit kényeztetni, ránk figyelni. De nem, ez aztán végképp nem történt meg. Úgy mentek el az ünnepnap mellett a lányok és asszonyok, mintha létezésünk szót sem érdemel.
   Mi lett volna, kérdezem jogosan megsértődve, ha az átkosban nem vettünk volna a szakszervezet, vagy a vállalat pénzén hóvirágot, egy szál szegfűt, vagy ki tudja milyen más éppen kapható növényt hölgy munkatárainknak, nem gyűltünk volna össze a cég egyik helyiségében egy kis köszöntőre, csevegésre, eszem-iszomra? Haddelhadd, sértődés, meg minden, az lett volna. Na ugye!
   Szóval ott tartunk, hogy hiába lett 1999-ben az ENSZ támogatásával november 19-e az International Men’s Day, vagyis nemzetközi férfinap és tűztek ki a szervezők olyan pompás célokat, mint a fiúk és férfiak egészsége, vagy a nemek közötti egyenlőség, még csak egy szál virágot sem kapunk. Pedig, hogy mást ne is mondjak, az urak messze korábban halnak, mint a hölgyek, aktív munkásságuk utolsó évtizedeiben mindenféle kórsággal küszködnek és nagyon sokan kiváló állampolgárként még a nyugdíj előtt elhagyják e földi árnyékvilágot. Ez a világ rendje, mondják egyesek, és nincs mit tenni ellene. Ráadásul – naná, hogy nők – egyre többször nem átallanak olyan cikkeket megjelentetni, amelyek szerint belátható időn belül már nem is lesz szükség férfiakra, meglesznek nélkülünk is az asszonyok, mert egyrészt békésebbé válik a világ a harcos macsók nélkül, másrészt meg csak a baj van velünk. Vagyis örüljünk, hogy vagyunk, de nem kell ezt túlragozni, hát még megünnepelni.
   Ezzel messzemenően nem értek egyet, ahogy gondolom férfitársaim sem, mert hová is lenne a világ, ha mi nem egyengetnénk a sorsát, ha nem gondoskodnánk lányainkról, asszonyainkról, nem védelmeznénk, óvnánk, szeretnénk őket? Megint csak: na ugye! Egy szó, mint száz, a hölgyeknek, akiket mi férfiak persze még mostanság is megünneplünk nőként, anyaként, vigyázniuk kellene ránk, törődni velünk, az egészségünkkel, létünkkel, értékelni szolgálatainkat és szolgáltatásainkat. Meg arra is oda kellene figyelni, hogy miért gyilkolja meg önmagát oly sok férfi, ugyanis az idei férfinapnak éppen ez a témája.
   Ugye, hogy mégiscsak járt volna az a kicsinyke kaktusz?