Talán még dicsekedhettem is volna a rendszerváltást követően, hogy az egyik napilapnál a nyolcvanas évek utolsó harmadában nyolchónapos szilenciumot kaptam. Nem tettem, nem voltam rá büszke.
   A szilencium eredetileg a kollégiumokban a délutáni csendes tanulási időt jelentette. Az ifjabbak kedvéért elárulom, szilenciummal a sajtóban azokat az újságírókat, írókat sújtották, akik az akkori párturaknak, elvtársaknak nem tetszőt írtak. Nekem egy pársoros, ironikus írással sikerült kiváltanom a kényszerű csendet.
   A nem kívánatosat írók néhány hónapos, vagy többéves szilenciumuk alatt bőségesen rendelkeztek idővel, hogy elmélkedjenek a helyes viselkedésről.
   Mindezt az juttatta eszembe, hogy a közelmúltban a Cáfolat című írásom ismét kicsapta pár embernél a biztosítékot. Gyanítom, nem olvasták végig mindazt, amit írtam, vagy éppen a szövegértelmezéssel gyűlt meg a bajuk.
   Nekem meg azzal, hogy elérkeztünk egy olyan mérföldkőhöz, amin túl megint magukat az igazság bajnokának kijelölő emberek mondják meg, kik és mit írhatnak, mi helyénvaló, vagy mi káros.
   Számomra, aki a nagyon sokak csak parányi egyike voltam a pártállami rendszerben kisebb-nagyobb szilenciumot elszenvedőknek, nem túl jó hír, ha újból szilenciumos világra kell berendezkednem. A gondolkodás, írás és szólás szabadsága, a mások véleményének megismerése, megvitatása és elviselése ugyanis maga a demokrácia.
   Ami lehet, hogy csak egy húszéves kaland volt az életünkben?