Nem állítom, hogy boldogtalan vagyok a ténytől: véget ért a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság. Aki látta a döntőt és a meccsek többségét bizonyára elismeri állításom igazát, a néhány üdítő kivételen túl rém unalmas volt az egész sorozat. Addig, amíg az ember szurkolhatott saját nemzeti csapatának, még csak-csak volt miért a képernyő elé ülni, de ha pártatlan nézőként szép és izgalmas focit akart látni, hát mélyen csalódnia kellett.
   Mielőtt bárki is megszólna hozzá nem értésemért, gyorsan elárulom, hogy szemtanúja lehettem egykor sok magyar bajnoki és válogatott mérkőzésnek, a lelátóról nézhettem a ma már az égi válogatottat erősítő Grosicsot, Farkast, Benét, Albertet, Sándor Csikart és a többi klasszist. Később foci szakírója is voltam egy szép emlékezetű nagyvárosi lapnak, vagyis tapasztaltam egyet és mást a labdarúgásban. A lelátókról végül is az ott uralkodó gyalázatos, félelmetes állapotok távolítottak el, valószínűleg végleg.
   De nem a focitól, hiszen a magyar válogatott nem várt sikersorozata nyomán pillanatokra egekbe emelkedett fociőrület előtt is azon önsanyargatók egyike voltam, aki hajlandó volt magyar bajnoki meccseket nézni a tévében. Mindezt azért árulom el, hogy mondhassam tovább is. A mostani kontinensviadalon a legtöbb csapat taktikája az volt, hogy betonvédelemmel, alibi focival, a Barcelona legendás „tiki-takájával”, az egymásnak ide-oda passzolgatással – amelynek végén persze a katalán gárda zsenijei helyzeteket teremtenek, gólokat érnek el – kihúzzák a hosszabbításig, ha lehet, a tizenegyes rúgásig, aztán döntsön a szerencse.
   Voltak üdítő kivételek is, ilyen volt a magyar csapat meccse a későbbi bajnok portugálok ellen, amelynek ráadásul akadt egy olyan pillanata, amikor a magyar kapufánál csak centikre voltak a későbbi győzők a kiesésétől, de az valóban élvezetes találkozó volt, ráadásul hat góllal. Ritkaság volt, mint egy fehér holló.
   Feltétlenül szót kíván az az össznépi fociőrület, amely tízezreket vitt utcára Európa szerte, és amelynek ürügyén sok százan estek egymásnak nap, mint nap és ütötték, verték a másik nemzet tagjait. Az egyik elemző szerint ezek országok közötti, ellenőrzött keretek között zajló háborúk voltak, szerintem meg túlfűtött, zavaros ideológiájú, többnyire beivott csőcselék randalírozása.
   Véget ért az egyhónapnyi láz és bizony a döntő a hosszabbítás utolsó tizenkét percét leszámítva igen kevés örömöt adott a pártatlan nézőnek. Időnként, mielőtt végképp elhatalmasodott volna rajtam az álmosság, átkattintottam egy ezerszer ismételt szituációs komédiára, ott legalább történt valami. Ennek ellenére hiányozni fog a mindennapi foci, az izgalom, a szurkolás lehetőségének várása.
   Az olimpiáig meg majd csak kihúzom valahogy a magyar bajnoki meccsekkel.