A kisváros szépséges sétánya kora nyári arcát mutatta az esők közötti rövid szünetben. A hatalmas fák ágai alkotta zöld alagút hangulatossá varázsolta a néptelen sétautat. Élveztem a pillanat nyugalmát, varázsát, e dühöngő világ parányi békés szegletét.
   Az egyik sarkon nagy lendületesen egy hatéves forma fiúcska fordult be biciklijével, fején méretes, tiszteletet parancsoló bukósisakkal. Az ifjú drótszamarazó férfiasságának teljes tudatában kihúzott derékkal ült a parányi járművön, pedáljait lelkesen tekerte, elszántan robogott felém. Az ütközés előtt egy pillanattal, mint műrepülő pilóta a gépét, bedöntötte kerékpárját és kikerült engem, de vágtázásában még harsányan rám köszönt: jó napot!
   A köszönésre illendő válaszolni, de már csak a tovaszáguldó ifjú bukósisakjának tudtam mondani hasonló udvariasan: jó napot! Bevallom maga a látvány, a másodpercek alatt lezajlott történések üdesége felvidított, örömmel töltött el. Különösen megfogott az ifjú magabiztossága és üdvözlésének módja. Eszébe sem jutott „csókolom!”-mal köszönni. És igaza volt, de főleg szüleinek, akik erre nevelték.
   A csókolom, amelyet a szülők évszázadokon át követeltek meg gyermekeiktől, akár az ő köszöntésükre, akár az idegenekére, erősen feudális forma. Eredete a spanyol királyi udvarba nyúlik vissza, onnan családi kötelékekkel került az osztrák udvartartásba, majd a monarchiabeli Magyarországra.
   Mifelénk a hölgyek köszöntése lett a kezét csókolom kifejezés. Ugyanakkor a gyerekeknél az üdvözölt nemétől függetlenül maradt meg továbbra is azokból az időkből, amikor még megkövetelték tőlük az idősebbek iránti tiszteletet. A kifejezés idővel csókolom!-má rövidült.
   Nem állunk sokkal jobban a másik, ugyancsak a középkorra visszavezethető köszönési formulánkkal, a szervusz szóval, vagy sokak által használtan a szerbusszal sem. Ez ugyanis egy latin eredetű köszöntés, a szó pedig szolgát jelent. Az általános latin köszönés egykor így hangzott: servus humillimus, vagyis alázatos szolgája (vagyok). Az ebből az üdvözlési módból magyarosodott szerbusz máig használt köszönésünk.
   Idővel a nyelv legalább úgy formálódik, mint maga az ember. Lett nekünk csaó, csá helló, szia, csumi köszönésünk is, s még ki tudja hányféle, a kornak és az ifjúság találékonyságának megfelelő újdonság.
   Ma az össznépi tegeződés felé haladunk, ami sok nyelvben elfogadott forma. Lehet, hogy maradi vagyok, de ennek nem váltam feltétlen hívévé. Mert amennyire tetszett a bringás kisfiú magabiztos és öntudatos „jó napot!” köszönése, olyannyira nem díjaznám, ha évtizedekkel fiatalabb és a közös asztalunkra tett eredményeiben jóval szerényebb ember vágná oda nekem foghegyről: hali öreg.
   Bár ez is jobb lenne, mintha levegőnek nézne.