Magyarországon a 75 évesnél fiatalabb elhunytak 41,5 százalékának megmenthető lenne az élete a legújabb orvostudományi ismeretekkel és műszaki lehetőségekkel.
   Ez a döbbenetes adat az Európai Unió statisztikai hivatalának, az Eurostatnak minap közzétett jelentéséből derült ki. Vagyis ezer barátunk, szerettünk, családtagunk, munkatársunk közül 415-en (vagy éppen mi magunk) életben maradhatnának, ha a hazai egészségügy megfelelően fejlődne, ha a doktorok itthon maradnának és folyamatosan képezve magukat bennünket gyógyítanának, továbbá ha a gondoskodó államunk, ahelyett, hogy a legolcsóbb megoldásokat keresné a gyógyszerkassza kiadásainak csökkentésére, a legkorszerűbb készítményeket biztosítaná számunkra gyógyulásunkhoz.
   Az uniós átlag egyébként a 2013-as adatok vizsgálatakor 33,7 százalék volt, és ha betegek leszünk, még örülhetünk is, hogy mindezt nem az EU-s átlagot keményen lerontó Romániában tesszük, ott gyakorlatilag minden második beteg feleslegesen, vagy, ahogy a dokumentum említi, szükségtelenül hal meg.
   Nyilván nem ide tartozik, nem is értem, miért veszem elő, de éppen cikkem írása előtt olvastam az egyik online újság összeállításában, hogy hol is tart ma hazánkban a stadionépítési hullám és mibe kerül nekünk mindez. Nos, a lap számítása szerint mintegy 215 milliárd forintot kóstál a most folyó stadionépítési, korszerűsítési program, amelynek során sok másod- és harmadosztályú együttes, de még megyei első osztályban, a hazai labdarúgó-bajnokságok negyedik vonalában vitézkedő együttes is új, rengeteg nézőt befogadni képes stadiont kap, persze, hogy közpénzből. Kicsit ugyan túltolták a tervezők a bringát, mert a jelenleginél sokszorosan nagyobb nézősereggel számoltak stadiononként, de ne legyünk szőrszálhasogatók, ha lesz hely, egyszer a távoli jövőben biztosan bemennek majd a nézők, ha pedig bemennének, de nem lenne számukra elég hely, akkor nem láthatnák a magas színvonalú bajnoki összecsapásokat. Na, ugye!
   Az ok, amiért népbutító módon a két hírt összehozom az, hogy ha a stadionokra szánt százmilliárdok háromnegyedét az egészségügyre fordítanák jeles vezetőink, máris többünknek javulnának az életkilátásaink. Igen ám, de ha életben maradunk, akkor a végén még elmegyünk nyugdíjba, és mindenféle jogainkra hivatkozva tisztességes nyugdíjat kérünk. Arról a kárról nem is beszélve, ha betegségből felgyógyult nyugdíjasként sikerül tovább élnünk. Na, még csak ez hiányzik az államnak!
   Meg aztán, ha 415 most még szükségtelenül elhunyt közül csak plusz ötven olyan embert is életben tartanának, aki nem nyugdíjas, akkor annak állás kellene. Megint csak probléma adódna, mert közmunkára azért mégsem lehet mindenki alkalmas. Akkor velük ebben, az elképzelés szintjén is borzasztó esetben mi lenne?
   Kézenfekvő a megoldás: ők lennének a stadionok közönsége.