A jó szándékú ember általában örül annak, ha hazája valamiben elsőséget ér el.
   Most oly szívesen beszélnék a magyar sikerekről, a gazdaság szárnyalásáról, az egészségügy, oktatás, jogbiztonság, vagy éppen a demokrácia állapotának kiválóságáról, nemzetközileg is elismert élvonalbeli helyéről, de mindezt hazudozás nélkül aligha tehetném. Egyáltalán nem a hagyományos magyaros elégedetlenség beszél belőlem, csak az, hogy résztvevője vagyok a hazai mindennapoknak.
   A bajt csak tetézi, hogy mindig találok egy negatív nemzetközi jelentést, gyalázatos statisztikát is. Ezúttal a távközlésről.
Nem, mintha nem éreztem volna eddig is a pénztárcámon, de most feketén-fehéren le is írták, hogy az Európai Unióban messze, de még az OECD tagállamok között is majdnem mi fizetjük a legtöbbet a távközlésért, mobilkommunikációért. Például a magyar intenzív felhasználók távközlési költségei ötször magasabbak, mint a franciáké.
   Amikor az ember az önkínzás vágyától vezérelve elkezdi böngészni a kiadott statisztikát, amelyeket 900 hanghívás és 2 GB adatforgalom összehasonlításával készítettek, kiderül, hogy messze az észteknek a legolcsóbb a telekommunikációjuk köztük és köztünk magyar pénzben több mint húszezer forint a különbözet. Persze a többség ennél kevesebbet hív, internetezik, náluk az összegbeli különbség is kisebb, de a példa érzékelteti az arányokat.
   Igen elgondolkodtató, hogy vajon mitől mások az észt, francia, osztrák, vagy nagy-britanniai szolgáltatók, miért képesek olcsóbban adni a 21. században az élet minden területét befolyásoló szolgáltatásokat és miért nem hajlandóak a nemzetközi cégóriások nekünk is mérsékeltebb áron számolni a díjakat? Nyilvánvalóan csak az adott ország adó és pénzügyi szabályai, valamint az egészséges és valóban létező piaci verseny tehetnek olcsóbbá egy-egy szolgáltatást.
   Mifelénk nem csak, hogy valós verseny nincs – elég átnézni az egyes társaságok tarifáit, és kiderül, áraik nagy átlagban igen közel mozognak egymáshoz, mintha valamilyen titkos egyezmény irányítaná ezt – de a gazdasági környezet sem nyújt kedvező helyzetet a tarifacsökkentéshez. Bár a kabinet az adócsökkentés kormányaként jellemzi önmagát, a valóságban a hatvanféle, köztük a brutális mértékű, hálózatot, hang- és adatforgalmat, pénzügyi tranzakciókat, munkabért terhelő adók aligha teszik lehetővé a jelentős árcsökkentést. Sokat mondó az a 2013-as adat, amely szerint nálunk a percdíjak 40 százaléka vándorol az állam zsebébe, míg ez a görögök kivételével minden más országban messze 30 százalék alatt van.
   Vélhetően két dolog vezérelheti e téren a hazai hatalmat. Egyrészt az összes sajátos igénye finanszírozásához Isten pénze sem elég számára, másrészt, aki fecsegni, a neten ügyködni, szórakozni akar, az fizessen keményen mindezért.
   Tiszta sor, nem?