Korábban úgy terveztem, nyugdíjas koromra valamelyik parlamenti párt listájáról bejutok majd a képviselők közé, hogy aztán elücsörögjek a Parlamentben, vagy a képviselői irodaházbeli szobácskámban. Közzé is tettem mindenfelé, hogy rám számíthatnak, nem szólok majd bele semmibe, szavazok, ahogy mondják, nem szólalok fel a plenáris ülésen és nem nyilatkozom a sajtónak. Igen hasznos tagja lehettem volna bármelyik pártnak, az már biztos.
   A politizálás cseppet sem vonzott, de hallottam, hogy jó a fizetés és állítólag nagyon olcsó az élet az országgyűlés épületében, ez pedig igencsak jól jött volna a nem éppen nagynövésű nyugdíjam mellé. Ráadásul, míg bent vagyok a nagy házban, addig sem kell otthon fűtenem. Sok a macera a politikussággal, de mint látható, vannak előnyei is.
   Most jöttem rá, micsoda mázlista vagyok, hogy nem sikerült képviselővé válnom. Ugyanis a napokban közzétett képviselői vagyonnyilatkozatok szerint, bár magyar viszonylatban szép fizetést kapnak választott vezetőink, többségük nemigen tudott megtakarítani, gyarapodni. Szóval csak koptatják az idegeiket, egészségüket értünk, aztán nemhogy köszönet nincs benne, de jó, ha nem szegényednek el. Szegények.
   Az adatokból kiderül, van, akinek autója sincs csak egy-két ingatlana és persze szép adóssága, amit példamutató állampolgárként tisztességesen törleszt is. Másnak csak régi autója és képviselősége előtt összedolgozott lakása, nyaralója a vagyona, és akad, akinek még ennél is rosszabb, hiszen szerény háza több mint másfél-százmilliós bekerülési költségének hitelét kell szülei felé törlesztenie, feje felett az adósok börtönének árnyékával.
   A sok megtakarítani képtelen politikus láttán az ember úgy érzi, még egy gázszerelő is előbbre juthat, ha van egy jó barátja. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy akad nem is egy politikus, akinek még a nyugdíját is meg kell kapnia ahhoz, hogy meg tudjon élni milliós képviselői javadalma mellett, nem úgy, mint a sok gazdag pedagógusnak, orvosnak, közalkalmazottnak, akiktől bátran elvehető a nyugdíjuk, ha buta fejjel öregkorukban is dolgozni akarnak.
   Szerencsére akadnak választott vezetők, akik azért szépen gyarapodnak, ingatlanok sorát tudhatják magukénak, vagy több autójuk van, s még olyan is akad, akinek százmilliós a megtakarítása és az így is van rendjén. De nézzünk szembe a ténnyel: a vagyonnyilatkozatuk szerint a többségük már-már csóró.
   Éppen ezért nem értem, vajon a kötekedők honnan szedik, hogy az állampárt-közeliek és az ugyancsak odatartozó politikusok, valamint családtagjaik viszik a kiárusított állami földek hektárjait százszámra, ahogy vitték a trafikokat, meg építik a stadionokat, nyerik a közbeszerzéseket, kapják a nagy állami beruházásokat, zsíros állásokat?
   Kérdem tehát: van az irigységnek határa?