A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka a szovjet nép. A kemény vélemény nem tőlem származik, hanem Szvetlana Alekszijevicstől, az idei irodalmi Nobel-díjas írónőtől, aki egy, a díj kihirdetése előtt készült interjúban mondta mindezt. A világhírű fehérorosz szerző ebben a beszélgetésben több igen figyelemreméltó gondolatot is megfogalmazott.
   A hatvanhét éves író a homo sovieticust, vagyis a szocializmus gyermekét helyezi nagyító alá köteteiben. Legutóbbi művében, az Elhordott múltjainkban is szemtanúk visszaemlékezéseiből idézi szemünk elé a létező szocializmus minden apró rezdülését. S, hogy a világ mit sem tanul a történelemből, jellemző, hogy a világszerte számtalan országban elismert, díjazott, Ukrajnában született, fehérorosz apától és ukrán anyától származó, de a családjával Fehéroroszországban letelepedett író csak öt évvel ezelőtt térhetett vissza emigrációjából Minszkbe, ahol művei a hírek szerint még most is tiltottak, nem jelenhetnek meg.
   A könyvet még nem olvastam, de több elemzést, részletet már igen, amelyekből egy olyan világ képe rajzolódik elém, amelynek nem csak az oroszok és a Szovjetunió más tagállamainak polgárai, de a most élő magyarok zöme is részese volt. A könyvből kiderül az, amit éreznünk is kellene, hogy a szocializmus hihetetlen mélyen ivódott a zsigereinkbe. Ahogy egyik elemző írta: pergett a dob, lengett a zászló, a korabeli egyhangú és egy hangon szóló média támogatásával pedig egyen-gondolkodó embereket formált az egypárti diktatúra.
   Külső – külföldi – szemlélőknek megdöbbentő mindaz, amit a ma magyar embere is érzékelhet, és amelynek mégis alkotó részese. A rendszerváltásban csalódott emberek nosztalgiával gondolnak az egykor gyűlölt életükre, a mára megszépült múltra, és ahogy az egykori szovjet tagországokban, úgy Kelet-Európa egyik-másik, időközben uniós tagállammá lett országában az egyemberes vezetésű, egypárti rendszerekben látják az egyedüli üdvözítő utat. Mindez azért is érdekes számunkra, mert a visszarendeződés nyomán, ahogy a volt szocialista tábor országainak némelyikében, úgy hazánkban is az államtól, annak tévedhetetlen vezetőjétől, fejétől várják a legtöbben a megoldást saját gondjaikra. Kerül, amibe kerül.
   Az említett interjúban mondta Szvetlana Alekszijevics: Nemcsak ahhoz kell bátorság, hogy írjak róluk, de ahhoz is, hogy köztük éljek. De hát így éltek a nagyszüleink is, a szüleink is, és így élünk most mi magunk is. Egyszer édesapámtól, aki átélte ’37 szörnyűségeit, megkérdeztem: miért hallgatsz? Most nem kérdeznék tőle ilyet. Mert mi is hallgatunk most, mi is tehetetlenek vagyunk.
   Ismerős?