Ha továbbra is ilyen rosszak lesznek a nemzetközi felmérésekben a magyar iskolások, akkor azt jelenti, hogy baj van. Mindezt nem én állítom, hanem hazám egyszemélyi vezetője, aki legutóbbi szokásos heti rádiós hírmagyarázatában mondta mindezt.
   Sajnálatosan komoly bajok vannak az oktatással. Ha e kijelentés túl elfogultnak tűnik, ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el az idevonatkozó szakvéleményeket. Baj van és ehhez elég megnézni a már említett felmérések eredményeit, esetleg végigtekinteni az állami vízfejként működő intézményfenntartó központ három éves „áldásos” tevékenységén.
   De ha ez mindeddig csak egy egykor rövid ideig tanárként is dolgozó újságíró fanyalgásának tűnne, gyorsan tekintsünk a tényekre. Pár napja láttak napvilágot az Education at a Glance: OECD Indicators kutatás eredményei a 34 OECD-tag oktatási rendszereinek szerkezetéről, finanszírozásáról és teljesítményéről. Ebből egyértelműen kiderül, hogy az egyes államok mit tesznek az iskoláikért, a közoktatásukért, mennyit költenek mindezekre.
   Az adatok szerint az OECD-országok között 5564 dollárral majdnem Magyarország költi a legkevesebbet egy-egy tanulónak az általános iskolától a felsőfokú oktatásig tartó képzésére. Az OECD-átlag 10 220 dollár.
   Tudom, hogy lehet pénztelen, igénytelen környezetben is kiválóan tanítani, értéket, tudást, életszemléletet tölteni a táguló kobakokba, de ehhez jó pedagógusok, tovább megyek: szabad pedagógusok kellenek. Mert az egy dolog, hogy az iskoláknak van-e krétájuk, takarító szerük (ad-e rá pénzt az állami intézményfenntartó), követik-e a korszerű technológiákat, amelyek nélkül nincs modern oktatás, kapnak-e elegendő fizetést a tanárok, nem terhelik-e őket felesleges adminisztrációkkal, jelentésekkel, de a lényeg mégiscsak az, hogy hagyják-e őket szabadon oktatni. Nos, az alulfinanszírozáson túl a magyar oktatási rendszer másik fő bűne, a tanárok uniformizálása.
   Az egységes tanterv, követelmények, tankönyvek sohasem a kitűnés lehetőségét, a jobb eszűek magasabb szintű képzését szolgálják, sokkal inkább a tömegek közepes szintre hozását, az államilag elvárt tudnivalók elsajátítását. S ha ezek politikai megfelelőséghez, azonos gondolkodáshoz vezetnek, máris elérte célját a hatalmon lévő rezsim.
   Azt már régóta tudjuk, hogy a magyar iskola nem az életre nevel. Számtalan lexikális tudnivalót töltenek a tanárok a fiatalok fejébe, amelyeknek azon túl, hogy tágul a világképük és a vizsgákon tudni kell, soha egyetlen alkalommal sem veszik hasznát, miközben a mindennapi életre alig készülnek fel a diákok.
   Azt még meg lehet magyarázni, hogy miért jó, ha rossz az egészségügy – akik korán halnak, nem kérnek nyugdíjat, meg különben is: feleslegesek az öregek – de, hogy miért jó a rossz oktatás, már nehezen érthető.
   Ha csak nem tömegek butítása a cél.