Néztem a minap az állam sporttévé adását – a hatalom médiumai közül csak ezt az egyet figyelem időnként, ezért ezúton szólok, énmiattam a további öt televíziót ne is üzemeltessék, nem kell emiatt tízmilliárdot költeni – amikor az egyik mérkőzés szünetében a képernyőn megjelent egy szépen beszélő, helyes, tizenéves leány. A kislány nagyon érthetően tájékoztatta kortársait és persze a szülőket a fejtetűről, valamint a teendőkről abban az esetben, ha már hozzájutottak ilyenekhez, vagy ha a gyermekük beszerzett néhányat.
   Nagy lehet a baj, ha már a vágyott, vagy valós sikerek jelentéseire szakosodott állami média is a tulajdonképpen kudarcnak számító tetvesedésről értekezik, szóval gyorsan utánanéztem az interneten, mit is lehet megtudni a kellemetlen rovarról. Az is érdekelt, vajon miért terjedhet a fejtetű egy ilyen fejlett országban, ahol nem túl nagy összegért bárki vásárolhat tisztálkodó eszközöket, és a vezetékes vízből is folyathat naponta legalább annyit, amennyivel rendesen megmosakodhat. Nos, kiderült, a derék fejtetű nem feltétlenül csak a koszos gyerekek, felnőttek körében terjedhet el. E parazitától ugyanis senki sincs biztonságban, aki közösségbe jár, kiirtásuk pedig nehezebb, mint gondolnánk.
   A minap az egyik hírportál egy budapesti kerület házaiban szépen gyarapodó ágyi poloskák kellemetlenkedésére hívta fel a figyelmet. A természet e remek vérszívó állatkái igencsak meg tudják keseríteni az emberek életét. Éjszaka a vérengzésükkel, reggelre ébredve pedig a lepedőn található poloskanyomok mosásával.
   Életemet a főváros nyolcadik kerületében kezdtem pár évvel a háború után. A házak még igencsak magukon viselték az iszonyatos pusztítás nyomait, s bár a lakásokat már, úgy ahogy kipofozták, lakhatóvá tették, a higiénia közel sem volt a mai szinten. Örökre belém ivódott szüleimnek a tisztaságért, a poloskamentességért folytatott reménytelen harca, hiszen a kiirthatatlannak tűnő szívós bogarak bármikor átmászhattak az öreg ház falainak repedésein a szomszédos lakásokból, friss vérre áhítozva.
   Hasonló izgalmas emlékeim vannak katonakoromból, már ami a lapostetű elleni petróleumos vaságy-fertőtlenítéseket és testszőrzet-vizsgálatokat illeti, de később évtizedekig szerencsémre hírét sem hallottam e pompás élőlényeknek. Már-már azt hittem, hogy hazám tetű és poloskamentessé vált – csak az állatvilág tagjaira gondolok – de sajnos kiderült, ahogy az egykor teljességgel visszaszorított betegségek, úgy a vérszívók is kezdik újra visszahódítani elvesztett területeiket.
   A baj sokkal nagyobb, mintsem azt egy-egy kézlegyintéssel elintézhetnénk. Az egészségügyi szervezetek tömegtájékoztatásával messze egyetértek, mert bizony, ahogy haladunk a 21. század belseje felé, úgy lesz tudatlanabb az emberek mind nagyobb tömege.
   Az élősködők pedig csak arra várnak, hogy hibázzunk.