Ha tetszik, ha nem, ki kell mondanunk: napjainkban javában zajlik a harmadik világháború. S ha ma még Európa jelentős részén nem is lőnek, nem állnak hadban a seregek, azért az Európai Unió is mind nagyobb harcot vív a dermesztően végeláthatatlan menekült invázióval és a rossz döntések sorozata miatt önmagával.
   Miközben mifelénk évtizedekig béke honolt, máig élénken él bennünk a határaink mellett is zajlott délszláv háború számtalan, a tévék által is közvetített borzalma, de máshol is állandósult fegyverropogástól volt hangos a földteke, hiszen hol robbantások sorozata, hol valóságos háborúk, polgárháborúk tizedelték a békés lakosságot. Csak néhány kiragadott példa az elmúlt negyed évszázad terméséből: a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás, az iraki háborúk, afganisztáni harcok, az Al-Káida, Boko Haram, majd az Iszlám Állam elnevezésű terrorszervezetek pusztításai, az ellenük indított háborúk, magrebi felkelés, beludzsisztáni, dárfuri fegyveres konfliktusok, Irán harca a kurdjai ellen, Niger-delta konfliktus, északnyugat-pakisztáni háború, nigériai polgárháború, az Arab-tavasz felkelései, polgárháborúi. Ez csak egy hevenyészett válogatás volt, miközben mind kilátástalanabb és kiterjedtebb a már nemzetközivé szélesedett szíriai polgárháború, de súlyos áldozatokat kíván a NATO-tag Törökország harca a saját kurd népessége ellen is, és nem feledhetjük a Krím-félsziget orosz elcsatolását, az ukrán területekért folyó állóháborút sem.
   Most meg béke idején váltak ellenfelekké, sőt ellenségekké az európai szomszédok, keményen zajlanak ugyanis a menekültáradat okán kialakult szóbeli konfliktusok, szájcsaták, amelyet a szerb, horvát, osztrák, német, román fél folytat a közös „gonosszal”, Magyarországgal szemben és vissza, és amelyek egyelőre barátok, vagy uniós családtagok közötti ricsaj, de amely egy-két őrült politikus hatalmi vágyától vezérelve bármikor fegyveres határvillongássá válhat. A levegő puskaporral van tele és tudjuk, mit tehet ilyenkor egy kipattanó szikra.
   Pár évvel a második világégés után születtem, de alig nyíló értelemmel máris szembesülnöm kellett a gyerekfejjel feldolgozhatatlan ténnyel, hogy lövik a házunkat. Történt mindez 1956 novemberében, amikor a budapesti bérház pincéjében rettegve vártuk, hogy épségben megússzuk a Kerepesi úti temetőből odazúdított szovjet aknatűz találatait, amelyek végül a ház több lakását döntötték romba. Mégis ezt követően oly sokáig élhettem, élhettünk viszonylagos békében, hogy sokadmagammal azt reméltem, életünkben és gyermekeink életében sem lesz már háború.
   Még ma is reménykedem, csak egyre kevésbé hiszek benne.