Mintegy huszonötezer „földimmel” egyetemben a Velencei-tó térségében élek, nekünk ez nem a nyaralásunk színhelye, hanem otthonunk, lakóhelyünk. Hozzászoktunk ahhoz, hogy tíz csendes hónap után egyszer csak tömegek lepik el az utakat, boltokat, a partot. Kikapcsolódni, feltöltődni, szórakozni vágyók tízezrei növelik átmenetileg többszörösére a máskor oly nyugodt kisvárosok, községek lakosainak számát.
    Így aztán persze nem is érzik sajátjuknak a tóparti településeket. Jönnek, igényeik vannak, elvárják a tiszta, gondozott közterületeket, a működő szolgáltatásokat, az önkormányzatok – főként őket szolgáló – beruházásait.
    Nincs is ezzel gond, hiszen egy nyaralóterület, amely nem rendelkezik iparral, különösebb mezőgazdasággal leginkább a vendégektől, a turizmusból, a nyaralók kifizetéseiből szedheti össze bevételét. Erre épülhetnek a vállalkozások, amelyek aztán adót fizetnek és akár így teljes is lehetne a kör. Mondhatnánk, mindenki jól jár.
    A valóság persze sohasem ilyen egyszerű, hiszen a helyi adófizetők pénzén kialakított szolgáltatásokkal szemben ott van a „nekünk mindent szabad” szemlélet. Elég végigsétálni az ősfás agárdi sétányon, hogy szembesüljünk a szemetelőkkel, azokkal, akik az éjszaka leple alatt a közterületre hordják ki nem kevés hulladékukat, és amelyről messziről ordít, nem szenvednek pénzhiányban ismeretlen gazdáik. Csak szemétszállítási díjra nem jut nekik.
    Szépen sokasodnak az egynapos nyaralók. Reggel érkeznek valahonnan vonattal, autóval, napközben fogyasztják a magukkal hozott, máshol beszerzett elemózsiát, itt meg csak fürdenek, szórakoznak, szemetelnek, használják a szolgáltatásokat, köztéri eszközöket, majd a lenyugvó nappal együtt távoznak, ahogy jöttek. A Velencei-tó mindenkié és ezt ők így is gondolják.
   Ha az ember nyaral, akkor bármi megengedett. Lehet egy szál fürdőruhában bemenni étterembe, boltba, megkérdezés nélkül tartósan parkolni a szemben lakó állandó lakos háza előtt, éjfél után a kertben lakodalmas nótákat énekelni ordítva, miközben a környező házakban emiatt álmatlanul forgolódnak a pihenni vágyók.
    Nyilvánvalóan azért mennek nyaralni az emberek, hogy kikerüljenek a munkás hétköznapok taposómalmából, hogy öltönyös, kosztümös üzletemberekből, tisztviselőkből, megfáradt kétkezi munkásokból pár napra ismét felszabadult gyerekek lehessenek, és azt csinálják, amit csak akarnak. Igazuk is van, csak jó lenne nem feledniük, az ő hirtelen támadt szabadságuk határa pont ott húzódik, ahol a másik emberé kezdődik. Nem ildomos átlépni a határvonalat. Persze ha megnézzük, hogy mily sok szörnyűség történik minden pillanatban a forrongó földgolyón, gyorsan rájövünk, a mi fürdőhelyi bosszúságaink csak nagyon parányi tüskék.
    De a világunk mégiscsak úgy lenne szép, ha ezek sem lennének.