A nyugdíjrendszer – írta a minap az egyik gazdaság újság – rohamosan száguld a vége felé, ami gyakorlatilag már megállíthatatlan folyamat. Hamarosan nyugdíjas korú lesz a Ratkó korszak generációjának majd’ 900 ezren tagja, az 1950 és 1956 között születettek, aztán 2040-től már nyugdíjba vonulnának az előbb említett korosztálynak a gyermekei is. És akkor még egy szót sem szóltunk az igényről, hogy a hölgyekhez hasonlóan a férfiak is nyugdíjba mehessenek 40 évi munkaviszony után.
    Mindehhez jönnek az igencsak elgondolkodtató demográfiai előrejelzések, amelyek szerint 2040-re várhatóan 5,3 millió 16, és 65 év közötti polgár lesz Magyarországon, vagyis ennyi lehet a potenciális adófizető, míg a nyugdíjasok 2,3 millióan lesznek. Jelenleg 6,4 millió és 2 millió az arány. Mindehhez tegyük hozzá, hogy három év alatt nem kevesebb, mint százezerrel csökkent hazánk népessége, és ha ez sem elég rémisztő, a nemrégiben napvilágot látott elemzés szerint 2060-ra a magyar népesség száma csaknem kétmillióval csökken, és a legalább 65 évesek aránya megközelíti majd az egyharmadot.
    Az első nyugdíjbiztosítások hagyományosan tőkefedezeti biztosításokként jöttek létre a 19. század végén, vagyis a biztosítottak az életpályájuk alatt felhalmozott és befektetett tartalékok hozamából jutottak nyugdíjjáradékhoz. Hazánkban először 1928-ban rendelkezett törvény a nyugdíjbiztosításról, de azt a rendszert a világégés elemésztette. A szocializmusban aztán alanyi jogunkká vált a nyugellátás, került, amibe került.Mára viszont látható, ahogy a jóléti államok meglévő nyugdíjrendszerei, úgy a miénk is fenntarthatatlan, ráadásul az élekor jelentős növekedése is nehezíti a mind több időskorú ellátását.    
   Nyilvánvalóan valamiféle, az éhenhaláshoz sok, az élethez kevés nyugdíj a későbbiekben is lesz, ha egy-egy állam nem kívánja felvállalni az idősek tömeges éhhalálát. Sokat segítene az ügy megoldásán az öngondoskodás, ha az emberek akár fél évszázadig is biztos helyen tudhatnák azt a pénzüket, amelyet valamelyik pénzintézetben a nyugdíjukra gyűjtögetnének, és tisztességes kamatokkal hizlaltathatnának. Erről sincs szó.
    Persze öngondoskodásként vehetnek értékállóbb aranyat, platinát, drágaköveket mindazok, akiknek a napi betevő falat megvásárlása, a gyerek iskoláztatása, a közköltségek és a lakáshitel esedékes részleteinek fizetése után még marad valami a zsebükben. Aztán az értékeket egy biztos helyre, a kert végében, a paradicsom alá, vagy városlakók egy eldugott kiserdőben, az éjszaka sötétjében eláshatják. És ha majd évtizedek múlva már nem lesz fizetés, nyugdíj, hát kiáshatják a vagyonkát és még valameddig életben maradhatnak a segítségével.
   Ennél azért jobb ötletek kellenének a mai vezetőktől.