Idegenek
Magyarországon jelenleg 46 százalék körül van az idegenellenesek és a mérlegelők száma, vagyis a lakosság jelentős része akkor akar idegent látni maga körül, amikor púpot a háta közepén.
Megdöbbentő adat látott napvilágot a minap. Míg 2003 és 2014 között a hozzánk érkezett menedékkérők száma többnyire elenyésző volt, ez 2013-ban hirtelen 18 590-re, 2014-ben pedig az unión belül az ötödik legmagasabbra, 41 921-re nőtt. Igaz, jelentéktelen a száma azoknak, akik nálunk is maradnának.
Nem állíthatom, hogy mindig kritika nélkül fogadom a mindenkori kormányok intézkedéseit, ahogy a mostani menekültekkel kapcsolatos kormányzati beszéddel sem értek egyet, különösen azért, mert alantas érzelmeket és ösztönöket korbácsol fel valós megoldási javaslatok helyett, de ha hinni lehet a számadatoknak, a helyzet valóban kezd kritikussá válni.
Fogalmam sincs, mit tennék, hogyan gondolkodnék, ha ebben a pillanatban nem egy békés állam polgára lennék, hanem valamelyik polgárháború dúlta országban igyekeznék életben maradni, vagy egy gazdaságilag végsőkig elmaradott térségben megélni. Azt sem tudom, képes lennék-e ellenállni az embercsempészek csábító szavainak, amely szerint megfelelő pénz ellenében egy békés, gazdag országba visznek, hogy boldogabban élhessek a jólétben.
Nehéz a menekülők fejével gondolkodni úgy, hogy szerencsénkre évtizedek óta mifelénk senkinek sem kell átélni ezt az élményt. Fel is horgadhat bennünk emberségünk egyszemélyi vezetőnk illegális bevándorlókkal szemben indított verbális háborúja hallatán, miközben tény, hogy a helyzet valóban tarthatatlan. De nem csak nálunk, hanem az unió több tagállamában is.
Európa most egy kritikus helyzet előtt áll, amelyet biztosan csak közös elhatározásokkal, döntésekkel, közös pénzügyi kerettel lehet valamelyest kezelni, és nem egyénileg, érzelmi alapon, szavazatokat remélve tőle.
Szép és működő ország polgárai vagyunk, de bármikor egy háború közepén találhatjuk magunkat, elég csak a szomszédos Ukrajnára gondolni. Nem árt tehát eltűnődni arról, hogy vajon mi mit éreznénk, ha életünket, gyerekeink életét féltve, rettegve menekülnénk egy biztonságos ország határai felé, ahol viszont csak gyűlölettel és elzárkózással találkoznánk. S vajon mit érzett volna hasonló esetben az 1800-as évek végén, a 20. század elején hazáját kényszerből elhagyó magyarok tömege, vagy az a sok tízezer magyar ember, aki 1956 őszén vágott neki az osztrák határnak, hogy aztán az NSZK-ban, Amerikában, Ausztráliában találjon új hazát, mert egy diktatúramentes országban, emberhez méltóan akart élni?
Valóban ijesztő a hazánkba, vagy Európába, a szövetségünk tagállamaiba igyekvők áradata. Nem vagyok szakember, nem értek hozzá, így megoldást biztosan nem tudok javasolni.
Csak azt érzem, hogy most is embernek kellene maradni.