Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok. Ez a tévesen Sir Winston Churchillnek, az egykori brit miniszterelnöknek tulajdonított idézet jutott eszembe a minap, amikor a távirati irodánk világgá repítette statisztikai hivatalunk kutatási eredményeit. A hír szerint a felnőtt magyar lakosság 89 százaléka elégedett az egészségi állapotával, vagy legalábbis kielégítőnek tartja azt, csaknem kétharmadunk jónak vagy nagyon jónak tekinti, míg az egészségügyi ellátásokkal a túlnyomó többségünk elégedett.
    Azonnal megkívántam azt a tudatmódosító szert, amelyből a kutatás összegzését megfogalmazó szakember fogyaszthatott. Aki ugyanis manapság munkahelyen, kocsmában, közlekedési eszközökön, utcai találkozások alkalmával szóba elegyedik embertársaival, hamarosan megismerheti az illető nyavalyáit, fájdalmait és gyógyulása érdekében tett legutóbbi izgalmas kalandjait a hazai gyógyító rendszer intézményeiben.
    De a Központi Statisztikai Hivatal remek felütéssel kezdődő kutatási eredményeit tovább böngészve helyreáll a rend. Az ember gyorsan rájön, hogy az adatok alapján mégsem olyan  kiváló a helyzet, mint az a felmérés összegzéséből kiderül. Megtudhatjuk ugyanis, hogy Magyarországon jelentős azoknak az aránya, akik valamilyen betegséggel küzdenek, krónikus betegségről a magyarok 55 százaléka számolt be. És hiányos a lakosság hatvan százalékának fogazata, míg az emberek kétharmadának van kezeletlen szuvas foga, látási nehézségekkel a népesség fele küzd, míg polgártársaink egyötödének mozgásproblémája van. Olyannyira, hogy a 65 évesek és annál idősebbek körében gyakran már az önellátással kapcsolatos tevékenységek is gondot okoznak. Ne feledjük, ma a hivatalos nyugdíjkorhatár hatvanöt év!
   A népesség 90-95 százalékának a felmérést megelőző 12 hónapon belül legalább egyszer szüksége volt egészségügyi ellátásra és ezekkel a túlnyomó többség elégedett, a vizsgált ellátási típusok mindegyikét a közepesnél jobbra értékelték, legtöbben a háziorvosukkal voltak elégedettek. Furcsa, hogy az utcán általában mást mondanak az emberek.
    Mert ilyenkor meghallhatjuk az idős szomszédasszony esetét, aki több mint negyedévet várt, hogy szakorvos elé kerülhessen, vagy a munkás évei vége felé járó családfő panaszát, akit három hónapig várakoztattak, míg végre hasi panaszai miatt eszközös vizsgálatára sor kerülhetett. S ha nem saját tapasztalatunkból, akkor rokonaink, barátaink, kollégáink elmondásából tudjuk, hogy mily sok esetben kell elviselni komoly tortúrát annak, aki meg akar gyógyulni az alulfinanszírozott rendszerben foglalkoztatott agyonhajszolt és mélyen alulfizetett orvosok, nővérek segítségével.
    Higgyék el, véletlenül sem gondoltam a hír kozmetikázására, sokkal inkább a megfelelési kényszer kifejezés jutott az eszembe.
    A keményen dolgozó kisemberek megint jobban teljesítettek?