Kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy most sírnom kellene, vagy ünnepelnem. Kiderült ugyanis, hogy hazám a 104. legboldogabb nemzet a világ 158 országa közül. Persze tudom, hogy több mint 200 ország van a világon, és ha a többit is mérték volna, talán hátrább végzünk, de ez is elgondolkodtató adat. Talán mégiscsak a sírást kellene választanom.
    A minap látott napvilágot a Világ Boldogság Jelentés (Word Happiness Report 2015) amelynek célja, hogy rangsorolja a világ legboldogabb országait. A felmérők olyan szempontokat vettek figyelembe a jelentés elkészítésekor, mint a gazdasági teljesítmény, a szociális támogatás mértéke, az egészséges élet, a várható élettartam, a szabadság. Ezek mellett több olyan más szempont is szerepelt, amelyek meghatározzák mindennapi közérzetünket.
    Azon nem kell meglepődnünk, hogy nemzetként jelenleg a svájciak a legboldogabb a Földön, legyűrve e téren a korábbi legboldogabbakat, a most harmadik dánokat. Úgy tűnik, valamiért az északi népek érzik legjobban magukat a bőrükben, a legboldogabb tízből öt ebbe a térségbe tartozik.
    De vajon miért valljuk magunkat boldogtalannak, már ha a 104. hely a listán ezt tükrözi? Magyarország, ha nem is érezzük így, igenis a fejlett országok közé tartozik és még az intézményi rendszer sokszori és nem feltétlenül üdvözlendő átalakítása, személyre, pártra igazítása után is viszonylag jól működő állam. Békében élünk, az üzletek tele vannak áruval, a növekvő számú hazai szegény is a világ számos országában még mindig a tehetősebbek közé tartozna, mert fedél van a feje felett, nem hal éhen és (köz)munkához is juthat.
   Nehéz megítélni boldogtalanságunk okát. Vélhetően a tudatosan létrehozott, fenntartott, folyamatosan megerősített megosztottságunknak, a gerjesztett gyűlölködésnek, a mesterségesen keltett feszültségeknek, az életünket rendre indokolatlan bolygató, abba beleszóló változtatásoknak köszönhetően érezzük magunkat boldogtalannak.
    Meglehet, ha közvetlenül szegezték volna nekünk a kérdést, valóban boldogtalanok vagyunk-e, más adatot kapnak a kutatók, mint az a felmérés során történt. Ugyanakkor tény, ha két magyar ember összetalálkozik az utcán, az üdvözlések után pillanatokkal már a panaszoké a főszerep. Rossz az egészség, alacsony a fizetés, veszélyben van a munkahely, és ráadásul itt van még a minden pillanatunkat rákszerűen pusztító politika. Ha így nézzük, tényleg van nekünk bajunk elég.
    De ha azt vesszük, hogy olyan országok polgárai, mint a Szomáliai régió, Albánia, Bosznia és Hercegovina, Lesotho, Szváziföld, vagy Libanon a boldogságlistán előttünk végeztek, akkor már tényleg nehéz megérteni boldogtalanságunkat.
    Ki kellene végre beszélnünk bajainkat.