Hétszáz ember a tengerbe veszhetett, miután egy menekülteket szállító hajó vasárnap hajnalban elsüllyedt a Földközi-tengeren Líbia és Olaszország között – közölte az ENSZ menekültügyi szervezete.
    Ennyi a hír, amelyhez hasonlóval szinte naponta találkozunk. Olvashattuk, hogy hányan veszítették életüket, otthonukat a szomszédunkban dúló, egyetlen ember hatalmi vágyainak kielégítéséről szóló háborúban, azt, hogy közel másfélszáz embert mészároltak le eszement terroristák egy kenyai egyetemen, mert kereszténynek vallották magukat. Máskor meg arról szóltak a hírek, hogy emberszerű lények ketrecbe zártak embereket és élve elégették őket. És akkor még szót sem ejtettünk a halálos áldozatok tömegét maguk után hagyó menetrendszerű iraki merényletekről, az életet éhezés és életveszély nélkül már elképzelni sem tudó emberek millióiról, a vért és szenvedést okozó polgárháborúk sokaságáról.
    Forrong a világ és többnyire azért, mert hatalomvágyó senkiháziak gerjesztenek ellenségeskedést uralmuk megtartását remélve tőle, újabb senkiházi hatalomvágyók pedig az uralmon lévők helyére igyekeznek. Az, hogy közben ezrek, vagy tízezrek halnak értelmetlen halált, városok válnak térdig érő rommá, egész országok zuhannak vissza állapotukban több száz évet, a hatalomra ácsingózókat nem érdekli.
    Nagyon szerencsés országban élünk, mert gondjaink azokéval szemben, akik reggel felébredve nem tudhatják, hogy megérik-e az estét, igencsak kicsinyesek. Pedig a békés Magyarországon is dúl háború, szerencsére még csak szavakkal és a hatalommal visszaéléssel. Mert igaz örömünkre egy-két gyanús halálesetet leszámítva nem hallunk politikai gyilkosságokról, tömegek bebörtönzéséről, átnevelő munkatáborokról, rendőrségi verőlegényekről – vagy ha igen, azok többnyire egy-egy személyhez köthető túlkapások – de az önös érdekekből meghozott törvényektől ezrek élete fordulhat bármikor rosszra, bárki válhat szemvillanás alatt támogatandó barátból tönkreteendő ellenséggé.
   Az egymással szembeállított tömegek, a diktátumoknak behódolók, a bizonytalan időkben is boldogulni akarók – már csak ilyen az ember – ha kell, megtagadnak barátot, családtagot, elárulnak kollégát, felettest. Mert élni, túlélni kell.
    Természetesen ez is háború, ez is kegyetlen, miközben a legfontosabbat, az életüket az érintetteknek – talán még – nem kell félteniük. Bár azoknak, akik a hatalommal szembemennek, veszhet egzisztenciájuk, gyermekeik jövője, a jobb életbe vetett hitük.
    A háborúk áldozatokkal járnak, és mi még a parányi kelet-közép-európai országunkban boldogok lehetünk, mert évtizedek óta senkivel sem kell fegyveres csatát vívnunk, hazánkban nem ontja harcokban magyar a magyarnak vérét és közel hatvan éve nem kell azon törnünk a fejünket, hogy egy éjjelen titokban nekivágjunk a határnak új, békésebb hazát keresve.
    Akarnunk kell, hogy ez így is maradjon.