Kétségtelen, hogy mérnökökre vagy ácsokra szükség van, de ha az egész ország erre áll rá, azzal gyakorlatilag a XXI. század lúzerei leszünk. E markáns mondatot Mérő László matematikus, publicista, pszichológus, egyetemi tanár mondta egy interjúban a kormány oktatási terveiről.
    - Ez a kormány régóta hülyeségeket csinál a felsőoktatás területén, de az előzőek se voltak sokkal jobbak. A mostani alapelve az, hogy ne álmodozókat, hanem szakembereket képezzünk. Átvitt értelemben mindenki kezébe kapanyelet akarnak adni. Kapanyél alatt minden alkalmazható tudást értek, tehát ebbe a kategóriába sorolom a tanári és orvosi diplomát is. A végső cél a munkanélküliség felszámolása, ennek rendelnek most alá mindent – állította a szakember.
    Ahogy azt is, hogy a világ lakosságának fele ma meg tudja termelni mindezt, ami a Földön élő összes embernek elegendő. Vagyis, ha így van, akkor ma három és félmilliárd ember munkájára egész egyszerűen nincs szükség. Így viszont nagyon is elavult gondolkodásnak tűnik a munkaalapú társadalomra törekvés. Abban a világban, ahol pillanatonként korszerűsödő technológia, számítógépek vezérelte robotok, automatizált gépsorok helyettesítik a kétkezi munkást, talán át kellene értékelni és kritikával fogadni mindazt, amit az egyszemélyi országvezető a jövő magyarjának feladatáról elképzel.
    Arra, hogy a modern világban eleve nem juthat mindenkinek munka, a tanár szerint a kormány válasza: adjunk az ő kezükbe is kapanyelet.
Pedig a világ valóban nem ebbe az irányba halad. Ahhoz ugyanis, hogy élhető világban éljünk, kellenek magasan képzett pedagógusok, gondolkodók, feltalálók, művészek, papok. Kellenek színházak színészekkel, kiállítótermek festőkkel, szobrászokkal, és igen, kellenek sportpályák is fizetett sportolókkal.
    Ugyancsak át kellene értékelni a keményen dolgozó kisemberek fogalmát is, mert túl azon, hogy e kijelentés bárdolatlan, sértő az alattvalónak tartott polgárokra – mitől is kisember a kisember? – hátrányosan különbözteti meg a kétkezieket a fejükkel, tudásukkal, művészetükkel alkotóktól.
    Nyilvánvalóan elgondolkodtató, hogy van-e egyáltalán modernkori módja a munkanélküliség felszámolásának, meg lehet-e teremteni az egykor volt teljes foglalkoztatottság korszerű utódját? Nos aligha, ráadásul végképp nem a hazai közmunkával, bár abban akár több is lehetne, mint ami most van. Mert adhatna kitörési, a munka valós világába visszatérési lehetőséget, értelmes feladatokat és biztos megélhetést is, amelyeket ma nem nyújt, és akkor valóban előbbre érnénk vele, mint a segélyekkel.
    Sokan emlékszünk még rá, a szocializmus teljes foglalkoztatottsága idején sem volt mindenkinek munkája, csak munkahelye. De az a rendszer – talán éppen ezért is – megbukott.
    Másodszor lépünk ugyanabba a folyóba?