- Háború lesz! – nézett rám jelentőségteljesen ismerősöm, és ha esetleg nem jól értettem volna szavait, még egyszer nyomatékkal megismételte: háború lesz! Európának az elmúlt hetven évben e kivételesen szerencsés, majdnem békésnek is nevezhető szegletében, ott, ahol nem is egy generáció nőhetett fel komolyabb háborús fenyegetettség nélkül, a jóslatnak még a gondolata is elborzasztó.
    Kortársaimmal egyetemben olyan szerencsés lehetek, hogy pár évvel a gyalázatos második világpusztítás után egy viszonylagosan békés világba születve nőhettem fel, élhettem, boldogulhattam. S bár 1956 őszén nyolcévesen belekóstoltam abba, hogy milyen is az, amikor tank csöve pásztázza emeleti lakásunk ablakait és szüleimmel a padlón fekve rettegünk, milyen, amikor ágyúlövés szakítja le a fél házunkat. Máig hatóan megtapasztalhattam azt is, hogy miféle nyomasztó érzés, amikor hajnalban a sziréna hangjára felkapva a legszükségesebbeket, rohanni kell a kétszintes öreg budapesti bérház picéjébe és milyen ott élni napokon át, hallgatni a házat rengető dörrenéseket, becsapódásokat, géppisztolysorozatokat, rémhíreket és élni félelemmel teli napjainkat gyertya, vagy petróleumlámpa pislákolása mellett. Nem kevésbé rettenetes emlékezni a játszótéren fekvő temetetlen holtakra.
    De a béke évtizedei bizakodóvá teszik az embert, hívővé az emberiség józan értelmében és abban, hogy háborúskodás már csak a világ végsőkig elmaradott, tudatlan részein lehetnek. Aztán a délszláv háború nem is oly régen a határunkhoz hozta a háborút, ahogy napjainkban az ukrajnai gyilkos békétlenség is. S bár láthatóan a nagyhatalmak igyekeznek megoldást találni a háború kiterjedésével fenyegető belviszályra, mindössze egy elkapkodott rossz döntés, felesleges erőfitogtatás, vagy provokáció kell ahhoz, hogy a következő pillanatban már újból lángokban álljon Európa.
   Amikor e sorokat írom, már újból ágyúzás festi alá a nagy nehezen megszületett negyvennyolc órás ukrajnai tűzszünetet, ami sok vérgőzös őrültnek egyáltalán nem tetszik. Pedig nemrégiben villamoson, trolin munkába, iskolába igyekvőket lőttek halomra, több település és város lett térdig érő rom a pusztítás következtében úgy, hogy a megnyugtató megoldásra, a háború befejezésére még csak halvány remény sincs.
    Éppen mostanában volt 70. évfordulója sok száz más település mellett a magyar főváros rommá lövésének és a drezdai bombázásoknak. A korabeli, kísértetiesen hasonló képeken csak a torzóként magasodó csupasz falak emlékeztetnek az egykori virágzó városokra, ahol civilek szerették volna békében leélni életüket. De ezt a nagyravágyó világhódítók és csatlósaik sohasem hagyják. Megszólalnak hát a fegyverek, amelyekkel még soha semmit sem oldottak meg.
    Mert minden értelmetlen pusztítás és halál újabb gyűlöletet szül.