- Segíthetek? – kérdeztem a kerítés mellett várakozó ismeretlen férfitől, amikor csengetésére kinéztem az ajtón.
    - Hoztam magának valamit – mondta és egy könyvet adott a kezembe, amikor kinyitottam a kertkaput. Meglepetésemre szerzőként a nevemet láttam meg a címlapon, a könyv címe pedig egyik, az online újságomban megjelent jegyzetemnek a címe. Mint a korombeli úr – H-T. Csaba – elmondásából kiderült, annyira egyetértett írásaimmal, hogy utólagos engedelmemmel kinyomtatta és két példányban kötetbe foglalta azokat. Egyet megtartott magának, amelyet időnként kölcsönad ismerőseinek, a másikat nekem szánta. Szép előszót is írt hozzá, amelyben tisztázza, hogy ezek nem az ő írásai, hanem az én cikkeim. Meghatott az eset.
    Sokszor gondolkodom azon, vajon van-e még hatása az írott szónak, vagy pedig a politikai agymosás, a valóságshow-k tömegízlést, közgondolkodást formáló sekélyessége visz mindent? Jó ideje úgy tapasztalom, hogy az írástudók, az elemzők, az egykor véleményformáló újságírók szavai igen kevés emberhez jutnak el és még kisebb a hatásuk. Nagy a zaj manapság, elnyomja az írott szó „hangját”.
    Nyugodtan feltehetjük magunknak a kérdést, hogy a naponta megjelenő lapok publicistáinak gondolatai, a netre felkerülő ezernyi, nemegyszer indulat vezérelte blog, a kommentek tízezrei, a közösségi portálok tömérdek posztjai – mind-mind olvasmány – befolyásolják-e a közhangulatot? Vajon mennyire tanítanak gondolkodni, mily módon vezetik azokat, akiknek szükségük lenne a segítségre a világ megértéséhez, a körülöttünk történő események feldolgozásához? Meglehet, ezek csak szelepek indulataink gőzének kieresztésére.
    Tapasztalatom szerint a véleményt tükröző vezércikk, jegyzet, kommentár, glossza legalább annyira tiszavirág életű, mint egy egyperces hír valamelyik tévéhíradóban. Percek múltával már alig akad valaki, aki emlékezne a lényegére.
    Oly gyors lett az életünk, olyannyira bonyolult és zaklatott, hogy napjainkban már alig akad idő és lelkierő az elemző írásokra, a gondolkodtató sorokra, a vélemények ütköztetésére, a kulturált vitára. A társadalom többsége mindig leképezi a hatalom stílusát, szolgai módon átveszi annak véleményét, gondolkodását, elveit. Mert élni kell és a nyugodt élethez hozzátartozik az azonosulás, ahogy – mondhatjuk, hogy szégyen, vagy csak egyszerűen életösztön – a megalkuvás is. Akkor meg minek másfajta véleményeket olvasni? Csak a gond van velük.
    Aztán megtörténik a csoda, egy hideg téli napon szól a csengő és a kapuban ott áll maga, a biztatás. Arra, hogy érdemes írni, gondolkodni, véleményt alkotni, mert akadnak, akik elolvassák a mondatokat, remélhetőleg továbbgondolják, és ha nem értenek egyet, hát vitatkoznak vele.
    Mégis van remény!