Rekkenően meleg volt azon az augusztusi vasárnapon, úgy tizenhárom évvel ezelőtt, amikor egy súlyos műtét után lábadoztam az azóta már felszámolt, kiváló Szabolcs utcai kórház sebészetén. A kibírhatatlan hőséget a majd’ száz méter hosszú folyosó nyitott ablaka alatt üldögélve próbáltam elviselni, amikor egy távoli szobában felhangzott a kérdés: ön katolikus?
    A rádió vasárnap reggeli műsorából közismert atya járta végig a számtalan kórházi szobát, hogy támaszt adjon a rászorulóknak. Meglehetősen kevés sikerrel járt, mert pár perc sem telt el és máris felém közeledett. Gyorsan közöltem, hogy nem vagyok istenhívő, vagyis velem sem jut majd sokra.
    Az atya ennek ellenére megállt és egy hosszabb beszélgetés kezdődött közöttünk hitről, betegségről, mindennapokról. A kezdeti kenetteljes hang gyorsan barátivá változott, hiszen a valláson túl szinte mindenben egyetértettünk. Kérdésére, hogy hiszek-e egyáltalán valamiben, gyorsan megnyugtattam, már hogyne hinnék az emberségben, a szeretetben, barátságban, családban, a tudományban és még ezernyi dologban. Mennie kellett, hát barátsággal elbúcsúztunk. Én tiszteletben tartottam az ő hitét, ő elfogadta, hogy én nem hiszek abban, amiben ő.
    Beszélgetésünk sokszor jut eszembe, ahogy most is, a párizsi szatirikus újság szerkesztőségében, a hit nevében elkövetett gyalázatos tömeggyilkosság nyomán. Hallgatom, olvasom a véleményeket, a reakciókat, egyrészről, hogy nem engedhetünk a szólásszabadságból, másrészt, hogy vallással, így a muszlimok hitével sem szabad viccelődni. Sok olvasata és igazsága van ennek a borzalmas történetnek. Nehéz okosnak lenni.
   A szabadság feltétlen híve vagyok, amelybe beletartozik a szólás, gondolkodás és vallás szabadsága is. Tőlem hihet mindenki abban, amiben akar, aki, vagy ami lelki támaszt nyújt számára. Annyit várok cserébe, mások fogadják el, hogy én mást gondolok minderről. Írásaimban, magánbeszélgetéseimben is tiszteletben tartom mindenki vallásos hitét.
    A hittel tehát sohasem viccelődöm. Nem teszem, ahogy értelemszerűen nem tréfálkozom egy haldokló betegségével, emberek tragédiájával és még jó néhány számomra tabunak számító témával. Mert midig van egy határ, amit nem helyes átlépni. Mindez persze cseppet sem menti az azóta lelőtt gyilkosok gyalázatos tettét, ahogy a szinte biztosan készülődő követőik jövendőbeli kegyetlen cselekedeteit sem.
    A vicc, a szatíra, karikatúra életünk színesítője. Biztosan sokan rosszallanák, ha tilosak lennének a szent Péteres viccek, a zsidó viccek és a többi hasonló tréfálkozás. Isten nevében már nagyon sok millió embert öltek meg embertársaik a Földön és ehhez még viccelődni sem kellett vele.
    Ha eltűrjük, hogy bármelyik isten nevében karikatúrákért is öljenek, biztosan hamar vége lesz a világnak.