Karácsonykor, a december 1-jén lehullott jeges eső után huszonöt nappal jutottam el a Normafához, a főváros egyik nevezetes kirándulóhelyére, ahova családommal mentünk fel egy könnyű ebéd előtti sétára. A hegyen meglepően sokan voltak, a parkolóban jószerével alig akadt üres hely, a sétányon is kerülgették egymást a mosolygó emberek és a jól nevelt kutyák. Béke és nyugalom honolt.
    De csak a lelkekben, mert a látványra nehéz szavakat találni. Olvastam persze én is, ahogy milliók ebben az országban, hogy mit tett erdeinkkel a jeges eső, jégvihar, a fehér halál. Bár kenyerem az írott szó, az ott látott megrázó állapotot visszaadni nem tudom, ahogy egyetlen fénykép sem képes erre. Talajra borult, gyökerestől kifordult óriás platánok, derékba tört hatalmas fenyők, bükkök, tölgyek, kidőlt, megroppant villanyoszlopok, leszakadt vezetékek, ezer tonna számra mindet beborító faágtömeg, pusztulás, amerre a szem ellát.
    Éppen tíz évvel ezelőtt halt meg pár óra alatt 230 ezer ember a délkelet-ázsiai cunami áldozataként. S bár a mi katasztrófánk még csak köszönő viszonyban sem lehet ezzel, ahogy egy pusztító földrengéssel, földcsuszamlással, vulkánkitöréssel sem, most mégis belekóstolhattunk abba, hogy mi történik, ha a természet megrázza magát. Alázatra figyelmezet és a tényre, hogy mi, emberek csak megtűrt lényei, ha szeszélyes kedve úgy hozza, törékeny játékszerei vagyunk a nagy egésznek.
    Amikor elköszönünk az igencsak izgága 2014-es esztendőtől, talán nem árt e figyelmeztetést eszünkbe vésni. Törékenységünket nem csak a természet, de önmagunk is próbára tehetjük, hacsak nem vagyunk elővigyázatosak, és teszik mások, ha nem vagyunk észnél. Létünk e sártekén igen rövid, de ez is rosszá válhat, ha fékezhetetlen természeti, vagy gonosz emberi erők ezen munkálkodnak.
   Az új esztendő hajnalán is sokfelé dúlnak háborúk, olyanok, amelyeket eszement düh, csoportérdekek, a pénz és hatalom, a tömegeken uralkodás vágya vezérel. Mindennek nem kellene így lennie, ha nem lennénk megoszthatóak, ha nem fogadnánk üdvrivalgással azt a vezetőt, aki másoknak kárát akarja, ha nem istenítenénk arra érdemtelen személyeket, s ha nem gyűlölnénk másokat, mert másnak gondoljuk őket, mint magunk vagyunk.
    A nagy francia író, Francois-Marie Arouet Voltaire, a Candide, vagy az optimizmus című történetének főhőse azt kutatja, vajon tényleg igaz-e az állítás, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika? Nos, ezt mi nem tudhatjuk, hiszen igen sok értelmes lények lakta világ lehet még a hatalmas Univerzumban, de azt igen, hogy nekünk csak ez az egy jutott.
    Tegyük hát, amit tehetünk, hogy a világunk az új esztendőben valóban a lehetséges világok legjobbika legyen!