- Szia, mit kérsz?
   A velem szemben álló, talán a húszas éveinek legelején járó, szemrevalóan szép hölgy bamba tekintetemet látva, türelmesen még egyszer megkérdezte:
   - Mit kérsz, mit adhatok?
   Gyorsan hátrafordultam, hogy lássam, ki áll a hátam mögött, kihez szólt, de egyedül voltam. Az értelmes arcú, mosolygós, ifjú leány nekem címezte kérdését. Összeszedtem magam, elvégre az a néhány évtized, ami korban közöttünk lehet, még nem ok a csodálkozásra. Gyorsan elmondtam, hogy mit ennék, és amíg a gyorsétterem alkalmazottja igen szakszerűen és cseppet sem szőrösszívűen készítette össze ebédemet, örömmel figyeltem mozgását, fiatalságát.
   Azért a szép pillanatok alatt is éreztem némi zavartságot viselkedésemben, hiszen mi van, ha vissza kell kérdeznem? Tegezzem le az unokámnak is beillő korú munkavállalót, vagy maradjak vele csendőr pertuban, vagyis, hogy ő tegez engem, de én udvariasan visszamagázom? Szerencsémre közben megnőtt a sor mögöttem, sok beszédre nemigen jutott időnk.
   Divatja van a tegezésnek, ami nem baj, bár a magyar társadalmi szokásokban azért messze nem őshonos ez a módi. A fiatalok emberemlékezet óta magázzák, önözik az idősebbeket és csak külön engedéllyel térnek át a tegezésre, de elismerem, lehet, hogy ez így túlságosan is feudális. A leginkább használt világnyelvben is csak nehezen különíthető el a magázás a tegezéstől, akkor is legfeljebb a mondandóból, vagy esetleg a mondat szerkezetéből tűnik ki, hogyan szólítják meg egymást a beszélgetők.
  De nem nálunk, ahol a csókolómmal köszönés még ma is szinte előírás a gyerekek, idősek kommunikációjában, és ha egy gyereket arra nevel szülője, hogy kicsiként is jó napot!-tal köszönjön a bácsiknak, néniknek, elnéző mosoly, vagy pikírt megjegyzés a jutalma.
  Azt mondja a minap egy nyelvész az egyik kereskedelmi rádióban, hogy bár nem ért egyet a tegeződés ilyen mértékű térhódításával, mint amit manapság tapasztal, de ez is a nyelv változásához tartozik. Lehet, de ezzel nem csak, vagy leginkább nem a nyelv változik. Mifelénk a magázás egyfajta tiszteletadás is. Az engem letegező szinte gyereklány eladónak semmit nem kell tudnia rólam, azt sem, hogy kiérdemeltem-e eddigi életemmel a magázódással járó tiszteletet, vagy netán nem, de talán annyit igen, hogy mit illik, vagy mit nem mifelénk. Ahogy bizonyára a szülei is tudják.
  Szia – köszöntem illendően távozásomkor. Ha már letegezett, vissza is kellett tegeznem, nehogy zavar támadjon kettőnk kapcsolatában.