„Ha a kérdést úgy tesszük fel, minek köszönhető ez az eredmény, akkor annak, hogy a magyar emberek akarnak dolgozni”.
   Így kommentálta a közszolgálati főrádióban szokásos heti reggeli műsorában a hazánk gazdaságának 3,9 százalékos GDP-növekedésről szóló örömteli adatot, a bennünket mindenkinél jobban ismerő egyszemélyi vezetőnk. Tökéletesen egyetértek hazánk nagytiszteletű irányítójával. Sőt, tovább megyek, a GDP ilyen figyelemreméltó arányú növekedése egyenes következménye lehet a munkaalapú társadalom kialakításának, bármit is jelentsen ez.
   Egyszerű mindennapokat megélő polgárként annyit azért remélek, hogy e szárnyalás jótékony hatását hamarosan megérzik majd a környezetemben létüket tengető kisnyugdíjasok, a sokgyerekes családok, a munkájukat éhbérért végzők is. Szerencsémre nincs okom panaszra, így hát nem is vagyok türelmetlen, tudom, hogy a sikerhez idő kell.
   Türelmetlenek viszont a dolgozni akaró emberek, különösen, ha hónapok óta, rosszabb esetben már egy évnél is régebben keresik azt a munkát, amiből ha nem is tarthatják el magukat, családjukat, de legalább a valóban csökkenő, bár még mindig jelentős rezsiköltséget ki tudják fizetni. Ha már élelemre, gyógyszerre kevés is jut nekik azért világítani, fűteni tudjanak. Már ha van, hol lakniuk.
   A magyarok tehát akarnak dolgozni, vagy még inkább dolgozni akarnak, ezért mindent meg is tesznek. Például fogják úti batyujúkat, hamuban sült pogácsájukat és mennek munka után. Egy nyárelejei adat szerint közel 600 ezren külföldön dolgoznak, mintegy 300 ezren az Egyesült Királyságban, nagyjából 140 ezren Németországban, jóval több, mint 60 ezren Ausztriában munkálkodnak, míg újabb majd’ 100 ezer dolgozni akaró magyar további huszonnégy országban keresi meg betevő falatjainak árát. S, nehogy valaki is hasra ütéssel vádoljon az adatok olvastán, gyorsan hozzáteszem, a nagy-britanniai – becsült – adatok a Nemzetgazdasági Minisztériumtól, a németországi az ottani statisztikai hivataltól, míg az ausztriai a helyi társadalombiztosítástól származnak. A többi adatot az Eurostat tette közzé.
   Tudom persze, hogy nagyon sokan térnek haza csalódottan, mert azt tapasztalják, hogy odakint sem egyszerű az élet, ráadásul a kelet-európaiak mégiscsak nemszeretem jött-mentek, akik elveszik az ottaniak elől a munkát, vagyis nemkívánatosak sokak szemében.     Ők, ha szerencsések, gyorsan találnak is itthon egy minimálbéres, legalább négy órára bejelentett munkát, vagy ha nem, hát közmunkások még mindig lehetnek. Természetesen valótlant állítanék, ha azt mondanám, itthon senki sem élhet meg a munkájából. Ez nem igaz, sokan boldogulunk itthon is, már ha szerencsénk van.
   De igaz, ami igaz: a magyar emberek akarnak dolgozni.