Apafej lassú csapásokkal evezett mellém és halkan odaszólt:
   - Megbeszéljük?
   Apafej az egypárevezős sokszoros bajnoka, válogatott versenyző volt és akkor vert meg, amikor csak akart. Nem szépítem a dolgot, ő a legjobb volt, én meg alulról szaporítottam a középmezőny létszámát.
   Mindazonáltal hízelgett a dolog, hát ráálltam. Nem kényszerítem őt nagyobb erőkifejtésre, ő meg csak minimális különbséggel ver meg. Mindketten jól járunk.
   Ez volt életem egyetlen sportbundája. Igaz, hogy azóta eltelt közel négy évtized, de az ember csak emlékszik a levajazott versenyére. Persze, ha gyakran egyezkedünk az ellenféllel a meccsek, versenyek végeredményéről, akkor nehéz emlékezetbe idézni az összes esetet.
   Valahogy így lehetnek sokan a lassan világbotránnyá fajuló labdarúgó bundával is. A nemzetek sorára kiterjedő eseteket teljes homály fedi, miközben – hogy divatos kifejezéssel éljek – egyre-másra hullanak ki a csontvázak a szekrényekből.
   Mindenki tudja, hogy nem lesznek bűnösök, legfeljebb valamelyik klub vécés nénijét marasztalják majd el. Pedig – például nálunk – már a szépreményű utánpótlás tagjai is gyanúba keveredtek. Lenne is miről faggatózni.
Felidézhetjük például a huszonegy éven aluliak tavalyi, szerbiai Eb-selejtező meccsét, ahol a nyugati sztárcsapatokban is játszó, hajtós, rendre győzni akaró, csupa szív játékosokkal felálló magyar csapat szenvedett 8:0-ás vereséget attól a hazai csapattól, amelyiknek nagy gólkülönbségű győzelem kellett a továbbjutáshoz. Meglett.
   Az persze már más kérdés, hogy talán ez nem is volt bunda, legfeljebb sima bűncselekmény. Rebesgetik, hogy a játékosokkal a meccs előtt különféle löttyöket itattak, a mérkőzésen aztán többen szédüléssel, gyengeséggel, rosszulléttel küzdöttek. Nemhogy a futás, de a járás is nehezükre esett. Persze meglehet, ez is csak egy városi legenda, ami magyaráz egy furcsa eredményt.
   A végén úgyis kiderül, csak az Apafejjel megbeszélt versenyem volt az egyetlen és igazi bunda.