- Nálad van víz? – hívott szombaton reggel meglehetősen zaklatottan a szomszédom, miután dolga végeztével a mellékhelyiség magányában szembesült a ténnyel: amely oly természetes máskor, hogy észre sem veszi, az most nem áll rendelkezésére. Pár perc múlva újabb érdeklődő telefon egy nyaralótulajdonos szomszédtól, közben pedig a feszültség fenntartása érdekében hallgatom párom háborgását, hogy még csak kezet sem tud mosni, vagy egy pohár kávét meginni.
    Nosza, gyors telefonálás a szolgáltatóhoz, amelynek munkatársa készségesen felvilágosít a tényről, hogy a tőlünk hatodik utcában, egy elég távoli ponton többszörös csőtörés következett be, ennek javítása talán délre elkészül.
    A nyaralóterület tele vendéggel, hétvégi pihenővel, és mindenki információra vadászik. Gyerekkori emlékem, ahogy a főváros egyik bérházában a házmester csőtöréskor megkongatta az ajtaja melletti síndarabot, és amikor a körfolyosóra kicsődültünk, kiabálva közölte, mindenki vegyen vizet, mert egy darabig nem lesz. Ez a családi házas, nyaralós vidéken aligha járható, bár autóval egy szakember végigszaladhatna a környéken, míg kollégái elkezdik a hiba elhárítását és mondhatna némi tájékoztató szót.
    A héten valami lehetett a levegőben, mert elment az áram és süket volt a vezetékes telefonom. E három, mondhatni alapvető szolgáltatás időszakos kiesése újból ráébresztett világunk hallatlan törékenységére. A vezetékes víz, gáz, az áram és a kommunikáció hosszabb kimaradása pillanatok alatt évszázadokkal röpítene vissza bennünket a múltba.
   Ha valamiért elveszítenénk az áramtermelés lehetőségét, amelyhez állítólag elegendő lehet egy extra nagy napkitörés, vagy a Föld mágneses terének, védő pajzsának meggyengülése, máris kész lenne a végzetes baj. Nem működnének a gépeink, nem tudnánk világítani, sokfelé fűteni sem lehetne, hogy a távközlés összeomlását nem is említsem. Oda lenne az internetezés lehetősége is, és amennyire most már szinte minden fontos dolgunk a világhálón zajlik, olyannyira lennénk tehetetlenek, ügyefogyottak, elesettek nélküle.
    - Öt óra – mondja a szomszéd, aki időközben kerékpárra pattant és úgy próbált információhoz jutni. – Öt óra, ennyi idő kell a csőtörés kijavításához, ha szerencsénk van. Közben tízpercenként nyitom meg a csapot, hátha végre meghallom a csobogó víz máskor oly természetes hangját, de azért hálát adok a sorsnak, hogy ha van is hiba, azt hamarosan kijavítják a mesteremberek és megint élvezhetem korunk kényelmét.
    Arra talán jók az ilyen nehéz órák, hogy utána egy darabig megint jobban megbecsüljük azokat az értékeinket, amelyek nélkül ma már nagyon szerencsétlennek érezzük magunkat.