- November 17-e – mondta az ismerősöm, majd még keserűen hozzátette – nem olyan rossz ez, hiszen már június eleje van, kevesebb, mint félév és mehetek is a vizsgálatra. Ha megérem.
   A hatvanas éveinek végén járó úr hasi panaszokkal kereste fel háziorvosát, aki ultrahangra küldte betegét. A férfi tisztességgel be is jelentkezett a megyei kórház betegfelvételén és máris megkapta a legközelebbi vizsgálati időpontot. Csak alig valamivel több, mint öt és fél hónapot kell várnia, aztán már meg is vizsgálja a doki.
   Emberünk kapott egy fülest, miszerint a nagyváros járóbeteg-szakrendelőjében is lehet időpontot kérni és láss csodát világ, máris hónapokkal előbbre került a vizsgálata, pontosabban szeptember közepére. Az ugyebár három, na, jó, három és fél hónap, de ne legyünk ennyire kukacosak. Ezt egy jóérzésű beteg akár fél lábon is kibírja.
   Baj van az egészségüggyel, pedig pártunk és kormányunk igazán minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy mindenki időben gyógyulhasson. De az orvosok, nővérek furtonfurt csak szökdösnek külföldre, mert valamiért a fejükbe vették, hogy ott jobban keresnek, meg jobbak a munkakörülmények. Aztán persze pénz is kellene, de azt meg még az állam sem tud gyártani, hacsak nem indítja be a jegybanknyomdát, abból viszont a világtörténelem során még soha semmi jó sem származott.
   Ráadásul van itt bőven feladat a gyógyításon kívül is, sok szakterület tartja a markát, hogy mást ne említsek, rögtön ki kell emelni a nemzeti szintre emelt focit. Mert oda igencsak kell a lé, építeni kell a stadionokat sorban, szépen, ahogy a focicsillag megy az égen.
  Azt mondja egy gasztroenterológus, hogy ha valakinek három hónapig kell várnia egy tükrözéses bélvizsgálatra, lehet, hogy már csak a rákot tudja nála megállapítani, pedig hónapokkal korábban még messze jobb helyzetben kezdhetné meg betege kezelését. Tudom, ez megint csak kákán csomókeresés, mert ha ilyen dolgokra költené a kormányzat a pénzünket, akkor mondjuk, mi lenne a miniszterelnöki levelezésekkel, kormányimázs kiadványokkal, propagandaanyagokkal, csak azért is szobrokkal, térátalakításokkal, főemberek sokmilliós utaztatásával, csókosok pénzelésével, meg a többi, a nép számára igencsak fontos dologgal?
  Mindezek következményeként ismerősöm több tízezer sorstársához hasonlóan lesi a naptárat, vágja a centit, ahogy egykor a néphadsereg bakái a leszerelésig hátralévő időt mérték, és nagyon bízik a szervezetben. Nem az államszervezetben, a sajátjában.
  Az még talán kitart mellette.