„Üzenjük Brüsszelnek: tiszteletet a magyaroknak!” Óriásplakátokon virít hazánk első emberének fejét körbeölelve e szöveg, de a tisztelet furcsa valami. Elvárni, kikövetelni nem lehet, csak kiérdemelni.
   Sokan örültünk 2004. május 4-én, hogy végre Európához tartozunk és természetesen nem földrajzi értelemben. Azok közül is nagyon sokan érezték úgy, hogy felzárkózhatunk a fejlett nyugati világhoz, akik ma fennhangon tiltakoznak az Európai Unió képzelt „gyarmatosító” mivolta ellen és bőszen kacsintgatnak Oroszország, Kína vagy éppen az arab országok irányába, mint a lehetséges jobb jövőnket meghatározó államok felé.
   Tíz éve népszavazást követően csatlakoztunk az Európai Unióhoz, eltelve vágyakkal, örömökkel, a szabadság érzetével. Az EU-hoz csatlakozás pillanata olyan csillagkapunak tűnt, mint a sci-fikben a hasonló szerkezet, amelyen keresztül az Univerzum világai között vándorolhat villanásnyi idő alatt az űrutazó. Mi is azt hittük, elég belépni a csillagkapun és egy más, sokkal fejlettebb, békésebb, gazdagabb és stabilabb jogokkal biztosított világban találjuk magunkat.
   Nem így történt. Túlzott volt a várakozás, miközben számtalan, a nyugati típusú berendezkedéshez szükséges reform politikai megfontolásokból elmaradt. Ennek ellenére egy brüsszeli kutatóintézet tanulmánya szerint Magyarországnak egyértelműen jelentős előrelépést hozott az uniós csatlakozás.Legkevesebb 10 százalékot tett hozzá hazánk GDP-jéhez és legalább 1,2 százalékot a GDP-növekedéséhez.
  Az adatok szerint egy forintnyi „tagdíjunkra” a tehetősebb országok adófizetőinek pénzéből majdnem három és fél forintot kapunk a szövetségtől. Ez meg is látszik, hiszen az elmúlt tíz esztendőben a hazai építkezések, fejlesztések 97 százalékban az uniós támogatásoknak, forrásoknak köszönhetően valósulhattak meg Magyarországon.
   A kiabálók zaja miatt ma itthon nagynak tűnik az euroszkepticizmus, amelyet főleg egyszemélyi vezetőnk unió ellenes „szabadságharca” gerjeszt a szélsőjobb és szélsőbal támogató retorikája mellett. Pedig az EU nélkül ma lehet, hogy háború dúlna hazánk és Románia, vagy Szlovákia között, útlevéllel, esetleg vízummal utazhatnánk a schengeni határt jelentő szomszédos Ausztriába, miközben a most külföldön megélhetésüket megtaláló félmillió ember jelentős része itthon lenne szegény munkanélküli egy leszakadóban lévő, zárt országban.
  Az Európai Unió cseppet sem tökéletes szerveződés, de a „brüsszeli bürokraták”, vagyis bennünket is beleértve, a tagállamok összessége ellen nem harcolni kellene, hanem élére állni a szervezet fejlesztésének, segíteni megújítását.
  Ezzel gyorsan kiérdemelnénk a vágyott tiszteletet.