Amint meglátták, hogy közeledem a bejárat felé, máris vitték az ízletes, bőséges és forró levest kedvenc asztalomhoz. Mellette mindig ott volt egy nagy pohár víz és az egyik aznapi újság.
   Valahogy korábban is így képzeltem el azt az éttermet, ahol nap mint nap törzsvendég vagyok, bár sokáig ilyennel nem találkoztam. Aztán egy szép napon befizettem egy próbahétre az agárdi Vadász étterembe és másfél évtizedre ott ragadtam.
   Tudták a nevem, ahogy én is keresztnevükön szólítottam a felszolgálókat, tulajdonost. Ha nem tetszett az aznapi fogás, csak rám néztek és máris ajánlottak valami mást. Jó és biztos pont volt az életemben a mindennapi megszokott ebéd.
   Most ennek vége! Bezárt Agárd egyik közismert étterme, a Vadász. Már jó ideje levegőben lógott a vég, hiszen a korábban rendre telt helyiségből elfogytak a vendégek.
   Nem a szakácsokkal, az udvariassággal, a pincérek szaktudásával volt a baj. Megritkultak a munkahelyek a környéken és látványosan csökkent azok száma is, akik csak egy-egy ebéd, vacsora okán ültek be a vendéglőbe.
   Ahol válság van, ott válság van. És vannak áldozatok. Mától újabb tizenkét embernek nem lesz munkája és a még megmaradt, hűséges vendégeknek – mit vendégeknek, családtagoknak – marad el a szokott ebédje.
   Megint szegényebbek lettünk, az már biztos.