Éppen kétéves voltam a múlt század első felének utolsó éveiben, amikor egy munkás bekopogott első emeleti lakásunk utcai ablakán, igencsak jelentős frászt hozva az engem öltöztető édesanyámra. Mint kiderült, megkaptuk az oly régóta vágyott telefont, a szakember azért mászott fel a létráján, hogy beszerelje. Igazi csoda volt ez akkoriban.
   Mindez akkor jutott eszembe, amikor kiderült, hogy március legvégén volt a digitális mobiltelefonálás hazai bevezetésének huszadik évfordulója. Először egy lelkésznél láttam hordozható telefont, alig volt nagyobb, mint a gyerekkorom otthoni tárcsás készüléke. Ez – ma már tudom – még analóg rendszerű volt, a hálózathoz csatlakozásért 75 ezer forintot kellett fizetni, a szolgáltatás havidíja 6300 forint volt, a készülékek pedig 70-115 ezer forintba kerültek és a hívott félnek is fizetnie kellett. Legtöbbünknek elérhetetlen vagyon volt az akkoriban. Aztán Velencében, az évszázados házak között sétálva láttam meg az első, már csak alig féltéglányi készüléken beszélő embert, akit szájtátva figyeltem.
   1994. március 31-én itthon is elindult a GSM szolgáltatás, a mai digitális telefonálás első rendszere. Eleinte tömegesen nevették ki a bunkófont, tahófont és még ki tudja miféle pejoratív jelzőkkel jellemzett telefont használókat, de ahogy terjedtek a mindinkább elérhető árú és csökkenő méretű, női retikülökben, zakózsebekben, nadrágöveken hordható készülékek, úgy halkultak el a gúnyos megjegyzések és váltak mindennapi használati eszközeinkké a mobiltelefonok.
   Az okostelefonnal már egy másik dimenzióba érkeztünk, és ha visszatekintünk az elmúlt két évtized robbanásszerű kommunikációs fejlődésére, beláthatjuk, elképzelni is nehéz, hogy újabb húsz esztendő múltával hogyan és mivel tartjuk majd kapcsolatunkat barátainkkal, munkatársainkkal, a világgal.
  Arra is emlékszem a régmúltból, hogy a választások előtt időnként fura kattanások, hangok voltak hallhatóak és édesanyám a nővérével folytatott esténkénti trécselésekor beidegződött félelemből még óvatosabbá vált. A szüleim számtalanszor szóltak rám, telefonba nem mond mindenfélét az ember, mert illetéktelenek is hallhatják.
  A mobiltelefonálás talán legnagyobb értéke a mérhetetlen szabadság. Mert ugyan könnyen le lehet hallgatni államfők, vagy kisemberek mobilcsevegését, de miután csak Magyarországon a tízmillió lakosra 11,5 millió készülék jut, az azokon zajló beszélgetések már nehezen lehetnének megfigyelhetők.
  Vannak olyan országok, ahol időnként korlátozzák a mobilszolgáltatásokat. Nos, aki manapság a nagy tömegek kommunikációs szabadsága ellen tesz, az hat