- Hazafias kötelességem, hogy ott legyek – vonta meg a vállát a középkorú férfi miután értesült arról, hogy március 15-ére nagy szélvihar várható. Majd még hozzátette: megy, mert jelen kell lennie, amikor hazánk elsőszámú vezetője beszél, és ha sziklák hullanak az égből, ő akkor is ott lesz majd a következő békemenetben is, mert ez a nemzet érdeke.
  - Nem szégyellem, rongyokban lógnak az idegeim, annyira nehezen viselem a helyzetet – panaszolta az idősödő pedagógus – már alig várom április 6-át, hogy végre eltűnjön az országot uraló maffia és újra demokrácia legyen ebben az országban.
  Egy rövid ebéd utáni séta a békés kisváros utcáján és máris szembesül az ember a magyar valósággal, a végletesen megosztott társadalom egyes tagjainak szembenállásával. S bár vélhetően e két ember nem menne ököllel, fegyverrel egymásnak, ha ismernék a másikat, de aligha tudnának bármit is egyetértésben tenni az ország boldogulásáért.
   Az 1848 márciusában kirobbant forradalom híres 12 pontja előtt olvasható: „Legyen béke, szabadság és egyetértés”, míg e szórólap végén ott a megfogalmazott vágy: „Egyenlőség, szabadság, testvériség”. Az idei március 15-e sok mindenről szólt, csak egyetértésről, testvériségről nem és erősen kérdőjelessé vált az elmúlt években mifelénk a szabadság, egyenlőség fogalma is.
  Miközben határunk túloldalán újra a fegyvereket hangolják, készülve az újabb nagyhatalmi csatározásra, amely akár egy világ, de mindenképpen európai háborúval fenyegethet, első számú vezetőnk, mint oly sok elődje hazánk történelmében megint a rossz oldalra igyekszik. Teszi mindezt önhatalmúlag, a társadalom nagy részének ellenérzésére, vagyis egyetértés nélkül.
  Történelmünk során alig akadt egyetértés. Ha mégis kialakult volna valamilyen együttgondolkodás, akkor a mindenkori hatalom élt az oszd meg és uralkodj nemtelen eszközével, pénzzel, juttatásokkal, pozíciókkal, bűnbakká lealacsonyított néprétegek feláldozásával azonnal ellenségeskedést szított az emberek között, hogy aztán fennkölt módon hirdesse a magyarság egységét, az összefogás, testvériesség és nem utolsósorban az egyetértés szükségességét.
  A rendszerváltásnak nevezett hatalmi váltás óta eltelt huszonnégy évből húszban mégis úgy érezhettük, hogy viszonylagos szabadságban élhetünk. Ma már ebből kevés maradt, minderről talán legtöbbet a megfélemlített pedagógusok, a nyugdíj-kedvezményüket veszített rendőrök, tűzoltók, a nyugdíjba zavart orvosok, közalkalmazottak, a magánnyugdíj-megtakarításuktól megfosztott emberek, az öncenzúrázó újságírók és a sérelmek sorát elviselni kényszerült szakmai és civil közösségek mesélhetnének.
  Ennyit 1848 örökségéről és az egyetértésről.