Kicsit szégyellem magam, mert semmiféle rossz érzésem, alvászavarom, napközbeni idegességem, egészségügyi problémám sincs az évenkénti kétszeri óraátállításkor. Szóval most itt állok restelkedve, mert az utóbbi időkben egyre-másra azt olvasom, hogy az emberek többségét megviseli az ide, vagy odatolt egy órányi időeltérés.
  Október utolsó vasárnapjának hajnalán újfent visszaigazíthattuk óráinkat a téli időszámításnak megfelelően. Korábban az európai államok – az unióban mind a huszonnyolc – gazdasági megfontolások miatt választották ezt a megoldást, hiszen tetemes energia takarítható meg azzal, hogy nyáron az előretolt időnek köszönhetően sokáig van világos, vagyis kevesebbet kell világítani. Aztán jöttek a klímaberendezések és máris okafogyottá lett egyes szakértők szerint az időeltolás. Meglehet, a klímaberendezések használatával valóban többletenergiát használunk, de hűtenénk lakásunkat, irodánkat akkor is, ha a melegben téli időszámítás lenne, viszont átállított idő idején ugyanúgy kevesebbet világítunk, mint korábban.
   Az eltolt egy órával 120 gigawattóra energia, azaz mintegy 35–40 ezer háztartás egyéves fogyasztása takarítható meg, jó sok milliárddal együtt. De mit számít nekünk az a pár milliárd forint? Smafu. Több megy el ennél pártfinanszírozásra, meg közbeszerzésekből politikusi és egyéb magánzsebekbe, akkor meg minek tologatjuk az időt!
   A legutóbbi online felmérés szerint a magyarok közül minden harmadik ember napokig alvászavarral küszködik az átállás után. A felmérésben részt vettek 85 százaléka ellenzi az állítgatást, ugyanakkor szívesen veszik, ha tovább van világos, hosszabbak a nappalok. Vagyis ne állítgassunk, hanem legyen nálunk mindig nyár, pontosabban nyári időszámítás. Így telente is egy órával tovább lenne világos, a korareggel, ha világos, ha sötét meg amúgy is a legtöbbünknek fájdalmasan kellemetlen.
   Azzal, hogy nálunk mindig legyen nyári időszámítás, teljességgel egyetértek. A nappali fényben barátságosabbak vagyunk, a hangulatunk is jobb, emiatt pedig nagyobb lehetne a békesség ebben az állandóan mesterséges izgalomban tartott, ellenségeskedésre kényszerített országban. Kevesebb lenne a kedélybeteg, depressziós, életunt ember, tovább lehetne szabadtéri tevékenységeket végezni, dolgozni, sportolni, sétálni. S bár a sötét estéknek is megvan a varázsa, higgyék el, még mindig nagyon sok sötétség maradna nekünk.
  Természetesen csak az éjszaka sötétjére gondoltam.