- Tipikus harmadik generációs értelmiségi – mutatott a férfi egyik közös ismerősünkre. Értetlenségemet látva magyarázólag még hozzátette: – Azt tapasztalom, hogy míg az első generációs értelmiségiek megküzdöttek azért, hogy elfogadják őket, tisztes megélhetést, hátteret építsenek ki a családjuknak, a második generáció már ezzel élve lett jobb módú és igyekezett gyarapítani a família vagyonát, de a harmadik generációsok elődeik korábbi küzdelmeit lenézik és jó, ha fel nem élik felmenőik munkájának gyümölcsét.
   A közbeszédben a szellemi pályán dolgozó embert nevezzük értelmiséginek, régebben ők a társadalom igen kis szeletét tették ki. Ma a felsőfokon végzettek látványos szaporodásával akár a diplomásokat is a szellem embereinek minősíthetnénk, de ez azért nem teljesen igaz. A klasszikus értelmiségi lét ugyanis jelentős fogékonyságot, érdeklődést feltételez a társadalmi folyamatok, az olvasás, a művészetek, a tudományok, vagy éppen a pártpolitika iránt. Mindez csak igen visszafogottan jellemzi a mai ifjú diplomásokat.
   A közelmúltban sorra jelentek meg a különféle felmérések, kutatások eredményei, amelyek szerint a mai ifjakat alig érdekli a közélet, keveset olvasnak, elvétve járnak színházba, komolyzenei koncertre, képzőművészeti kiállításokra. Emellett nehezen hagyják el a szülői házat, ódzkodnak az önálló életkezdettől, kilátástalannak látják jövőjüket és sokan közülük elrettentőnek találják szüleik küzdelmét a boldogulásért, a földi javaik gyarapításért, amelyeket ők maguk már kellő természetességgel használnak, és főleg igényelnek is.
   Nyilvánvalóan vannak nagyon tehetséges fiataljaink is, akik célokat tűznek ki maguk elé, gyorsan állnak saját lábukra és kiválóan boldogulnak a mai zaklatott világban. Mégis az ellenpélda a gyakoribb, amiért utólag részben igazat kellett adnom ismerősömnek a harmadik generációs értelmiségiekről kialakított véleményéért.
   Persze, a képlet nagyon bonyolult. Mert vajon az egyetemet, főiskolát végzett ifjak előtt milyen perspektíva, jövő áll? Várják-e őket a munkahelyek, amelyek munkájukért majd annyit fizetnek, hogy abból megéljenek, lakást, ruhát, könyvet, színházjegyet vegyenek? S vajon miért is érdeklődjenek a társadalmi ügyek, főleg a pártpolitikai iránt, amikor az mindinkább egy-egy szűk érdekcsoport belügye, míg a többség legfeljebb a kiszolgáltatottság kínzó érzésével szembesülhet?
   De ezek már nem csak az értelmiségiek sorskérdései.