A szegedi szabadtéri színpadon három estén át játszott és az augusztusi nemzeti ünnepünkön az egyik kereskedelmi tévében is vetített, több idegesítő reklámblokkal megszakított mű már a főpróba után botrányt keltett. Az Alföldi Róbert rendezte István a király című rockopera megint sokaknál verte ki a biztosítékot. Különösen azért, mert a rendező személye számos ember szemében szálka, a rendezései, jelképei izgalmasak, nyugtalanítóak, ezért elgondolkodtatók.
   A darab számomra alapmű, még akkor is, ha ismerem a fanyalgó kritikusok véleményét, mely szerint logikai hibák vannak benne, István jellemfejlődése nem jelenik meg a mű folyamán, a zene, a dalok nem képeznek egységes stílust, s bár dallamvilága a magyar népi zenéből merít, mégis műdalok egyvelege. Szerintem mindez badarság, ily módon bármely szerző bármelyik színdarabját ízekre lehetne szedni.
   Az István a király igenis alapmű, sőt remekmű és nem csak azért, mert amikor harminc évvel ezelőtt bemutatták, akkor ahhoz még bátorság kellett – nem mintha kételkedhetnénk benne, hogy az akkori egyszemélyi vezető és kiszolgálói tudta nélkül egyáltalán egy hang is elhangozhatott volna belőle a városligeti szánkózó dombon – de azért is, mert Bródy János szövege a legnagyobb alkotásokhoz hasonlóan mindig aktuális.
   Alföldi rendezése valóban vitatható, ahogy minden jelentős műalkotás, amely többet mutat, mint egy vázába tett virágcsokor képi megjelenítése. Miután egyike voltam annak a közel nyolcszázezer nézőnek, aki a tévén keresztül nézte – olykor tátott szájjal – a nagyon jól ismer mű átváltozását, joggal alkothatok véleményt azokkal szemben, akik úgy ítélkeznek, hogy csak hallottak a különleges bemutatóról. Mindenesetre azt mélységesen elítélem, hogy király- és nemzetgyalázásért (?) a szélsőséges „műkritikusok” veréssel fenyegetik a rendezőt, és tüntetni készülnek a budapesti bemutató ellen.
   Az Alföldi féle István a király rólunk szól. Megosztottságunkról, megoszthatóságunkról, a mindenkori egyszemélyi vezető iránti behódolásunkról, alattvalóságunkról. Az újrafogalmazott rockoperát – nem nemzeti eposz, csak egy jó színdarab – lehet szeretni, utálni és közömbösen szemlélni. És lehet róla gondolkodni, rajta vitatkozni, mert ez is a művészi alkotások lényege.
   Pár nappal a bemutató után sem gondolom, hogy számomra ez volt a legjobb István előadás, de azóta is foglalkoztatnak a látottak, ahogy az alkotók, Szörényi Levente, Bródy János és Alföldi Róbert jelzett, vagy bújtatott kérdései.
   Évszázadok óta keressük rájuk a választ.