Évtizedek óta évente egyszer, az év első negyedében megyek egy hétre szabadságra. Közel harminc éve ez a hét a síelésé, a teljes kikapcsolódásé.
   Bár barátaim szerint jól síelek, sajnos tévednek. Meglett emberként ismerkedtem meg a lesiklással, így nekem minden egyes forduló az életért folytatott küzdelmet jelenti, közben másra gondolni nincs időm. Tökéletes agymosás.
   Az idei ausztriai utam előtt úgy gondoltam, ez lesz az utolsó sítúrám, mert bár egész eddigi életemben sportoltam, mára bizonyos mozgások már nem mennek oly könnyen. Egy négy kilométer hosszú, ezer méternél is jóval nagyobb lejtésű „munkás” sípálya igencsak igénybe veszi korosodó szervezetemet, a könnyű pálya meg nem szórakoztat. Aztán a zillertali fekete jelzésű lejtőn találkoztam azokkal az osztrák sportemberekkel, akik megváltoztatták elhatározásomat.
   A szemre nyolcvan körülinek tűnő két hölgy és férjeik mellettem álltak meg, majd pár másodpercnyi pihenő, némi eszmecsere után játszi könnyedséggel siklottak tovább a meredek, igencsak nehéz pályán.
   Könnyű nekik – gondoltam – abban az országban élnek, ahol egymásba érnek a magas hegyek, a síelés nemzeti sport, ők meg gyerekkoruk óta csinálják, és nem utolsósorban akár többször is meg tudják fizetni annak az utazásnak és síbérletnek az árát, amelyért nekünk általában egy éven át kell takarékoskodnunk. Mert bizony egy magyar embernek, ha nem éppen tehetős, az osztrák – francia, olasz, szlovák stb. – síutak árai kezdenek kemény luxussá válni.
   Ráadásul már előre retteghet attól az utazni készülő, hogy valamelyik magas vezető megint szól valami forintrombolót, esetleg az ország egyszemélyi vezetője éppen akkor nevezi ki tehetséges kedvencét olyan stratégiai pozícióba, amely ismét csak drágítja az eurót, vagy hetenkénti reggeli rádiós monológjával ő maga sokkolja a pénzvilágot. Mindez aztán úgy csapódik le az átlag magyar polgár szintjén, hogy a határt átlépve már háromszáz forintnál drágább euróért tankolhat, táplálkozhat, vagy sportolhat a kevésbé fejlett világban.
   Szerencsére mindezek a napsütötte, vastag hóval takart, pompásan ápolt, kiváló pályákon, tiszta felvonókban, mellékhelyiségekben, hegyi éttermekben, a hüttékben csak fizetéskor jut az ember eszébe.
   Mint említettem, úgy gondoltam, ez lesz az utolsó síutam, részben a költségek miatt is, de aztán látva a mind több idős síelőt, meggondoltam magam. Bár jól síelni már biztosan sohasem fogok, de ha képes leszek még kellő ideig életben maradni, esetleg én is részesülhetek gazdag hazám olyan előnyeiben, mint ismeretlen osztrák sporttársaim. Akkor meg miért is ne síelnék?
   Kár, hogy mindehhez matuzsálemi kort kell majd megérnem.