Magyarország a negyedik leginkább szerető ország. A Gallup World Poll 136 országra kiterjedt reprezentatív felméréséből kiderült: a világ népességének 70 százaléka mondja, hogy minden egyes nap vannak olyan pillanatai, amikor szerelmet vagy szeretetet érez, és ebben bizony mi vagyunk a negyedik legjobbak.
   A magyar ember szíves repes a büszkeségtől ilyenkor. Lám csak mégsem vagyunk mi rosszak, hiszen országunk, népünk egy olyan lista elején van, amely egyértelműen példa lehet a világ népei számára is.
   Az ember boldog a hír olvastán, aztán némi gondolkodás után nem tudja, hogy sírjon, vagy jól kiröhögje magát. Hát miféle felmérése ez, hány napot töltöttek el nálunk, akik ezeket a kérdéseket feltették, hogy el is hitték mindazt, amit leírtak? Vicces.
   Abban az országban, ahol társadalmi csoportokat állíthat egymással szembe a hatalmát féltve őrző politika, ott, ahol családokat, barátságokat tép ízekre az egyik, vagy másik párttal szimpatizálás, és ahol mindezt néhány kiváló eszű, hatalmával ügyesen élő, cselszövő politikus képes elérni, folyamatosan fenntartani, aligha lehet általános szeretetről beszélni.
   Aztán sajnálatos módon elég sorban állni egy üzletben, postán, utazni zsúfolt járműveken, várakozni orvosi rendelőben, hivatalban és máris szinte tapintható az egymás iránti „szeretet”. S bár egy-egy katasztrófa idején százezrek mozdulnak meg, hogy fizikai munkával, adományokkal segítsék honfitársaikat, a békés mindennapokban – többnyire szerencsére csak képletesen – egyetlen kanál vízben megfojtanák a bármilyen módon is útjukba kerülőket.
   Az is sikerünk komolyan vehetőségét kérdőjelezi meg, hogy sokszor valóban okkal, de legtöbbször csak a bőrszín, vagy a másság miatt a többség ki nem állhatja a lakosság tizedét kitevő cigányokat. Emellett kiengesztelhetetlen ellenszenv uralkodik sokak fejében a jószerével teljesen asszimilálódott, parányi létszámú magyar zsidósággal szemben és igen sokan akadnak, aki utálják a szomszédokat, a románokat, szlovákokat, szerbeket. Embereket, akik mit sem tehetnek származásukról, vagy a történelem gyalázatos alakulásáról.
   Tudom, hogy a felmérés Valentin-nap alkalmából született, és a megkérdezettek környezetük iránti érzelmeit dolgozta fel, de nehéz elhinni, hogy tartósan szerethet az az ember, aki másokkal szemben folyamatosan gyűlölködik.
   Mielőtt bárki is megróna érte, hogy ez csak a mindenben rosszat kereső értelmiségi fanyalgás részemről, hozzáteszem: legyünk büszkék a jó eredményünknek, de ne feledjük, ez csak annyiban lehet igaz számunkra, amennyiben mi magunk valóban szerető és szerethető embernek vagyunk.
Ezzel pedig nehezen férhet össze a mindennapi gyűlölet.