Javában zajlanak a diákoknak a jövő tanévre tervezett állami finanszírozású oktatási keretszámok csökkentése ellen kezdett tüntetetései. Pedig akár győztesnek is hirdethetnék magukat, hiszen hazánk egyszemélyi vezetője, aki egyik nap még brutális keretszám-csökkentésről és önfinanszírozó tanulásról döntött, pár nappal később – vélhetően megrettenve egy esetleges diáklázadástól – villámgyorsan ingyenessé teszi az egyetemi, főiskolai tanulást. Elképesztő zűrzavar.
   Tény, hogy tarthatatlan mindaz, ami a hazai felsőoktatást jellemzi. Boldog és boldogtalan, arra alkalmatlanok sora kerülhet be az értelmetlenül sok, közel hetven hazai főiskola, vagy egyetem valamelyikébe, hogy aztán olyan diplomával hagyják el alma materüket, amelyek még a mellékhelyiségben is kevés használati értékkel bírnak.
   Valóban káros – volt? – hogy három országra elegendő, eleve állástalanságra ítélt jogászt, közgazdászt, művelődésszervezőt, az újságíráshoz, műsorkészítéshez hozzászólni nem tudó kommunikációs hallgatót tanítanak – akár szüleik pénzén is – évekig.
   Korábban a többségnek sokáig kellett próbálkozni a felsőfokú intézménybe jutással, olykor három, vagy négy felvételi vizsgát is tenni ahhoz, hogy mind felkészültebben végül bekerülhessenek a kevés, de nívós haza intézmény valamelyikébe. S ha anyagilag a szocialista rendszer nem is becsülte meg a diplomást, társadalmi tekintélye messze nagyobb volt, mint manapság.
   Az előző kormányok nagy hibája volt a felvételik eltörlése, mert azelőtt – leszámítva a pártemberek, protekciósok, gazdagok gyerekeit – valóban a legnagyobb tudással rendelkezők tanulhattak tovább. Ugyancsak hibásnak, sőt vétkesnek tartom a kreditrendszert, amely a bolognai folyamat részeként honosodott meg Magyarországon és nagyfokú szabadságot ad a tanulóknak vizsgáik teljesítésében. Nem ritka emiatt, hogy sokan évekkel később fejezik be iskolájukat, mint amikor ildomos lenne, bár ebben a fizetős szakokat működtető egyetemek, főiskolák anyagilag és erősen érdekeltek.
   Elfogadhatatlannak tartom, hogy ma egyetlen ember határozza meg a felsőoktatás irányát, még ha egyet is értek a hallgatói létszám csökkentésének szükségességével. Elképesztő hiba, hogy nem az egyes iparágak, a növénytermesztés, állattartás, elméleti szakterületek kiváló ismerői döntenek a következő húsz év szakemberigényéről, az ehhez szükséges képzésről, hanem egyetlen politikus. De az, hogy változtatni kell tény és valóban sürgető kényszer.
   Cseppet sem csorbulna jeles vezetőnk hatalma és maradék tekintélye, ha ezúttal igazi szakemberekre bízná a felsőoktatás megszervezését.