A politikus olyan mit a pelenka. Gyakran kell cserélni, mert gyorsan megtelik… Mindez a mindig zseniális Robin Williams szájából hangzott el Az év embere című hat évvel ezelőtt készült amerikai filmdráma záró mondataként.
   A munkanappá tett októbervégi esős szombat reggelen vetítette az egyik országos tévécsatorna a tréfából pályázó és a választás számítógépes programjának hibájából magát hirtelen amerikai elnöki poszton találó népszerű komikus történetét. S bár a film cselekménye szerint nem történt választási csalás – ez azért ugyebár még filmben sem lehetséges Amerikában – de a választási rendszerek törékenységére, esetleges manipulálhatóságára, a háttérben zajló érdekek csatájára mindenképpen felhívta a figyelmet.
   Borzasztóan szomorú, hogy amikor ilyen „ugyan már mi közöm hozzá?” filmet néz az ember, egy ideje valamiért saját hazájának sorsa, önmaga becsaphatósága, a demokráciába, önrendelkezésbe vetett, vészesen fogyatkozó hite jut eszébe. Az, hogy akik a nép egyszeri akaratából politikai pozícióhoz jutnak, milyen görcsösen ragaszkodnak ahhoz és mi mindent tesznek hatalmuk megőrzése érdekében.
   Talán azért is volt izgalmas a téma, mert az említett film éppen arról szólt, hogy amikor az Amerikai Egyesült Államok elnöki posztján találta magát a komikus és tudomására jutott a tévedés, képes volt lemondani a világ vezető államának első emberét megillető kiváltságokról, népszerűségről s főleg mindenek előtt a hatalomról.
   Tudom persze, hogy az említett filmtörténet a fantázia műve, csak egy filmbéli drámai mese, de mégis elgondolkodtató. Vajon mindez nálunk is elképzelhető lenne?
   Aligha.