„Magyarország az a hely, ahol nagyon nehéz megkülönböztetni a hülyeséget a rosszindulattól.”
   A fenti mondatot az egyik minisztérium viszonylag sokat szereplő helyettes államtitkára mondta annak kapcsán, hogy hazánk egyszemélyi vezetője berlini tartózkodása alkalmával kezet fogott a Nobel-díjas magyar íróval, Kertész Imrével. Ez a szót sem érdemlő természetes gesztus hazánk egyszemélyi vezetőjének Facebook oldalára feltett fotókból derült ki és verte ki a biztosítékot a kommentelők némelyikének agyában.
   Azt persze nehéz eldönteni, hogy a kézfogás elleni tiltakozást – követve a helyettes államtitkár megállapításának igazságát – a hülyeség, vagy rosszindulat vezérelte-e. Ahogy azt is a hülyeség, vagy még inkább rosszindulat kategóriájába sorolhatjuk, hogy a hazai közállapotok miatt jó ideje Berlinben élő nagy magyar írót Németországba telepedése, vagy származása miatt a közpénzeken finanszírozott közszolgálati televízió munkatársa előre megfontolt szándékkal magyar származásúnak titulálta.
   Eltávolodva e témától általában is megállapíthatjuk, hogy a fenti vélemény, amit az interjút hallgatva az ezúttal tisztességesen cselekvő egyszemélyi vezetőt feleslegesen védve, a riporteri faggatódzásra kínjában mondott a minisztériumi ember, mindennapjainkra is igaz.
   Szinte mindannyian tudunk példákat sorolni napestig a hülyeség – tévedés ne essék, nem azonos a butasággal – és/vagy rosszindulat eseteire. Elég csak kimenni az utakra, tömegközlekedési járművel utazni, ügyet intézni hivatalban, szolgáltatónál, bemenni egy boltba és szerencsétlenségünkre hamarosan máris e két tulajdonsággal szembesülünk.
   Rossz cselekedeteinket nemigen mentheti, ha hülyék vagyunk, az meg végképp nem, ha a rosszindulatúak. Nem csak az átlagemberek tetteit, de a vezetőkét sem, ideje lenne ezen változtatni.
   Ha ugyan már nem késő.