Igazán szerencsésnek vallhatom magam, hiszen eddig tizenhat olimpiát élhettem meg. Ebben a korban már nem mehet biztosra az ember, nem tudhatja, hogy nem ez volt-e az utolsó olimpiája, így hát bevallom, nagyon megbecsültem az idei világjátékokat, bár reménykedem, van bennem még néhány olimpiai ciklus.
   London után, mi magyarok igazán büszkék lehetünk. Nyolc aranyunknak, négy ezüst és öt bronzérmünknek, pontszerző helyeinknek örülhetünk. Kiváló eredmény, soha rosszabbat! Nyolc aranyéremnél többet eddig csak nyolc olimpián szereztünk: 16-ot Helsinkiben, Szöulban és Barcelonában egyaránt 11-et, Berlinben, Londonban (1948-ban), Tokióban és Mexikóvárosban 10-10-et, Melbourne-ben 9-et.
   Biztosan ezúttal is mindenkinek megvan a maga kedvenc aranyérme. Számomra mindenképpen Risztov Éva teljesítménye a legnagyobb. Egy alulfinanszírozott szakágból, többszörösen leírt, olykor lesajnált sportolóként, öngyilkos, mondhatni lehetetlen taktikát vállalva nyert egy olyan versenyben, amelynek kétórás végignézése is komoly erőnlétet igényel, nemhogy teljesítése.
   Most persze jönnek az értékelések, a nyári szabadságukból ébredő politikusaink vérmérsékletüktől, ízlésüktől függően találják majd meg a sikeres szereplés és a kiváló kormányzati politika összefüggéseit, fényezik a ragyogó medálok megszerzéséhez nyújtott hathatós, személyes közreműködésüket, elévülhetetlen érdemeiket.
   Nos, ez legyen az ő szégyenük. Mert bizony aligha az elmúlt egy-két évben lettek kiváló sportolók a lepukkadt létesítmények málló falu, vagy penészes öltözőiben öltöző, fűtetlen, rosszul felszerelt edzőtermekben, sportlétesítményekben készülő, alig megfizetett, vagy éppen amatőrként tevékenykedő sportolóink, ahogy természetesen az elvárt olimpiai aranyakat elveszítő versenyzőink sem a politika miatt lettek ezúttal vesztesei a játékoknak.
   Emberek ők, többnyire egoisták, akiket elsősorban nem a nemzet sikere, a nép, a kormány, vagy vezető politikusok öröme, hanem a maguk győzelme, a dicsőség és hírnév semmihez sem fogható édes ízének vágya – és ne legyünk szemérmesek – a jobb élet ígérete hajt éveken át fáradtságos, fájdalmas, nem ritkán szinte elviselhetetlen edzések tömegén át az áhított olimpiáig.
   Tegyük hát helyére közösnek hitt sikerünket, de legyünk büszkék érmeseinkre, pontszerzőinkre, mindazokra, akik önmagukat felülmúlva, vagy éppen leküzdve versenyeztek a saját és végső soron a mi örömünkre, s becsüljük meg azokat is, akik erejéből most „csak” helyezésre, a részvételre futotta.
   És szégyelljük magunkat a következő négy évben, amikor eszünkbe sem jut majd elmenni egy-egy atlétikai, kajak-kenu, torna, úszó, vagy vívóversenyre.