- Mind le kellene lőni, de legalább gettóba zárni! – vélekedett nagy hangon az egyik férfi, mintegy jelezve nem csak véleményét, de politikai hovatartozását is. Beszélgetőtársa szerint ez nem megoldás, munkát, megélhetést kellene adni nekik és munkára kötelezni őket, mint volt ez egykor a szocializmusban, de a harmadik férfi szerint ez biztosan nem működne, mert jönnének a jogvédők és azonnal tiltakoznának. Hárman oly megosztottak voltak, mint maga az ország.
   A férfiak eltérő véleményét az a hír váltotta ki, hogy az ismeretségükbe tartozó budapesti ügyvédnőt hétköznap, koradélután, egy fővárosi aluljáróban megtámadott egy ápolatlan külsejű, melegítőruhás, fiatal cigány ember. Miközben a rabló a középkorú, sokat tanult, megbecsült asszony nem hivalkodó, de arany nyakláncát letépte, a huzakodásban sérüléseket okozva többször megütötte a nőt, pulóverét megtépte, majd áldozatát soha nem múló lelki sebekkel magára hagyva, futva távozott.
   Az asszony elment a kerületi rendőrségre, feljelentést tett, de a láthatóan megfáradt, fásult, sokat látott fővárosi rendőr cseppet sem bíztatta, hogy valaha is elfogják a bűnözőt, azzal meg végképp nem, hogy az ékszert megtalálják. Annyit, azért elmondott, hogy ezeknek az embereknek ez az egyetlen esélyük az életre, és ha nem lopnak, vagy rabolnak, akkor nem tudnak enni, vagy éppen ételt adni a gyereküknek.
   – Ne értsen félre – mondta az áldozatnak – nem védem őket, de ha az ember éhezik és a sorsa kilátástalan, nem riad vissza semmitől sem. Ezeknek az embereknek már nincs veszítenivalójuk – tette még hozzá.
   A rasszizmussal mindeddig nemigen vádolható ügyvédnőt – sok cigányember védőügyvédét – mindez cseppet sem vigasztalta, de az őt ért brutális támadás, a kirablása óta érthetően másként néz a cigányokra. Mindegyikre. A rabló nem csak lelki, testi és anyagi károkat okozott, de a cigányságnak is ártott.
   A kormánynak – az elmúlt több mint két évtized valamennyi kormányának – elévülhetetlen bűne, hogy tehetetlenségből, politikai indíttatásból hagyta végképp leszakadni a közel egymillió cigányembert, akik elenyésző töredékének van csak esélye a kitörésre, a normális életre, míg a többiek kilátástalanul vegetálnak napról-napra. És lopnak, rabolnak, hogy ehessenek.
   Nekünk a kirablás előtt álló prédáknak, potenciális, vagy már tapasztalt áldozatoknak tehetetlenségünkben meg csak a mérhetetlen gyűlölet marad.
   Az pedig nem viszi előbbre a világot.