Közkívánatra végre döntött a parlament a telefonadóról. Több millió becsületes állampolgár vágya volt, hogy ily módon is adózhasson az állam üdvére.
   Kitűnő, hogy a havi első tíz percet leszámítva minden megkezdett percért és minden hívásért, még a pár másodpercesekért is plusz két forintot kell majd fizetnünk szeretetreméltó honatyáink és anyáink megfontolt döntése alapján. Mondják ugyan, hogy ezt nem a polgárnak, hanem a szolgáltatónak kell majd kipengetnie, de tudjuk aligha volt olyan adóteher hazánkban, amit ne nekünk, a ranglista legalján kuporgó népnek kellett volna a végén megfizetnünk.
   Persze – nyílván mindenki így érzi – mi ezt örömmel tesszük, mert tudjuk, igen kedvelt vezetőink mindig jó határozatokat hoznak és nem az ő hibájuk, hogy kiszámított döntéseikkel rendre földrésznyi réseket ütnek az ország költségvetésén, amit aztán tömködni kell. Ahogy az sem az ő hibájuk, hogy kedvünkért – meg néhány jó barát kedvéért – bele kellett fogniuk egy újabb mobilszolgáltató életre hívásába, ami nagyjából annyiba kerül, amennyit most a működő mobil- és vezetékes cégekről, vagyis a végén rólunk lefosztanak.
   Baj lenne, ha tisztelt eleink áldásos, de semmiképpen sem megszorító adótevékenységüket itt befejeznék. Segítségként javaslok még néhány adózatlan területet, a nagy magyar adóparadicsom fehér foltjait, amit meg kell hódítani, pontosabban általuk az áldott nép felesleges pénzét tovább lehet fölözni.
   Sok fejtöréssel kidolgoztam egy újszerű tévéadót. Meg kell adóztatni a tévé távirányítójának nyomkodását, vagyis a szörfölést. Minden csatornaváltás legyen – ne aprózzuk már úgy el, mint a telefon percadóját, megalázó az a kettő forint – mondjuk tíz, sőt száz forint.
   Aztán lehet lépésadót is bevezetni, minden lépés legyen egy forint. De lehet szóadót ötven fillérért – a hülyének is megéri majd dumálni – légvétel adót kettőért, szeretkezési adót, ötven százalékos nyugdíjas kedvezmény mellett, alkalmanként ezerért kivetni.
   Mindig is éreztem, hogy a parlamentben a helyem.