Vajon ma hány diplomás, vagy doktori címet szerzett honfitársunk érzi kényelmetlenül magát a bőrében az Emberek Emberének doktorfosztása nyomán? Hiszem, hogy nagyon sokan, de legalábbis rengeteg embernek lenne oka arra, hogy végiggondolja, ő hogyan jutott diplomához, vagy éppen doktori címhez, a most oly erkölcsösnek tűnő bírálók közül is.
   Hatan, vagy heten ültünk a Testnevelési Főiskola folyosóján a nyolcvanas évek első felében, ki körmöt rágva, ki hasi görcsökkel, megint mások flegmán, vagy letargiába süllyedve, várva a félelmetes élettan szigorlatra. Tanárunk – ma is szeretettel emlékszem előadásaira – nagy tudású, de végtelenül kemény vizsgáztató hírében állt.
   Az öreg épület folyosója hirtelen megtelt nevetéssel, négy hatalmas, a tévé sportműsoraiból, újságok képeiről közismert vízilabdázó tűnt fel és lépett a vizsgahelyiség ajtajához. Mint kiderült évfolyamtársaink voltak, bár előadáson még egyszer sem találkoztunk velük. Udvariasan bekopogtak, a morózus tanár kinézett, arcát elöntötte a mosoly, egyenként kezet fogott valamennyi sportolóval és beinvitálta őket szobájába. S, hogy el ne felejtsem, tanárunk – vélhetően merő véletlen egybeesés – a vízilabda-válogatott orvosa volt.
   Mi kint halálra váltan ücsörögtünk, volt, aki újra és újra átolvasta a nehezebb tételeket, miközben bentről erős hangú oktatónk vidám meséje és a készséges diákok hahotája hallatszott ki, majd pár perc múlva a négy sportoló indexszel a kézben, benne a nyilvánvalóan eredményes vizsga jegyével, ránk pillantást sem vetve, jókedvűen távozott.
   Nem ment ez másképpen a jogi karokon, vagy a bölcsészeknél sem. Akkoriban elég volt jó sportolónak, párttitkárnak, tanácselnöknek, gyárigazgatónak, állami potentátnak, jómódúnak, valamilyen fontos, vagy kiváló kapcsolatokkal rendelkező embernek, vagy gyerekének lenni, és máris akadálymentesített út vezetett a diplomához.
   Vajon miért lett volna más, miért tett volna másként lemonott elnökünk, aki a létező szocializmus gyermekeként, kedveltjeként, kivételezettjeként szocializálódott és sikeres sportolói, sportvezetői pályafutása nyomán olyan sok barátra, kapcsolatra, csókosra, elkötelezettre, dörgölődzőre tett szert, mint hazánkban kevesen? Neki nyilván elég volt a munkatársaival összeollóztatott „szakmunka”ahhoz, hogy doktorrá avathassák. Nem tehette volna, hogyha mindehhez nem kap bíztatást, segítséget, még ha a balhét most egyedül is viszi el. Higgyék el, rengeteg hasonló diplomás és doktor él közöttünk, csak szerencséjükre nem lettek politikusok, megkérdőjelezhető módon, támogatottsággal és céllal államelnökök.
   Nem védem az erkölcsileg súlyosan bukott (volt) köztársasági elnökünket, bár némi sajnálatot érzek iránta. De tény: a lopás az lopás. Még az sem menti tettét, ha tudjuk: az elmúlt évszázadban rajta kívül még nagyon sok ezren csinálták így.