Bevallom, mérhetetlenül csalódott vagyok, mert már megint kimaradtam. Nem értem, hogyan is van az, hogy mindig csak mások jutnak zsíros állami pénzekhez, én, a kisember meg jó, ha a havi illetményemet látom.
   Azt repítette világgá a Paul Julius Reuter által 1851-ben alapított angol Reuters, a világszerte egyik legelismertebb hírügynökség, hogy hazánk egyszemélyi vezetőjéhez hű – hát kihez legyenek hűek, ha nem hozzá? – üzletemberek tartják ellenőrzésük alatt a közpénzek és az uniós források elosztásáért felelős intézményeket. Gondolom, jól járhat ott még a tornasorban sokadik hűséges is.
   Sokan persze azonnal oligarchákról beszélnek, ha tudják egyáltalán, hogy mit szólnak. Az oligarcha kifejezés ugyanis az érelemző szótár szerint hatalmaskodó főurat, kevesedmagával a nép fölött uralkodó kiskirályt jelent. Ebből is látszik, hogy az okoskodók nem tudják, miről beszélnek, mert hát hol vannak nálunk ilyen emberek? 
   Most, hogy ilyen jól megvédtem magam, gyorsan kijelentem, szívesen lennék oligarcha, de eddigi életemben erre esélyem sem volt. Nem tudom, hogy van ez, de mindig mások lesznek oligarchák, én meg sokmillió honfitársammal egyetemben csak lesek.
   Szóval, mérhetetlenül csalódott vagyok, mert az elmúlt huszonkét évben, hogy a korábbiakról ne is beszéljek, sohasem sikerült a húsos fazék mellé kerülnöm. Pedig volt itt szép számmal kormány-, kurzus- és irányváltás, pincelyukból előkerült, majd oda visszabújt percemberke hatalmasokkal, holdudvarokkal, ilyen-olyan közeli cégekkel, hogy ne is soroljam tovább. A nagy számok törvénye alapján valahogy csak el kellett volna jutniuk a főnököknek a mindenkori oligarcha-kiválasztásban a magamfajta kisemberhez is. Úgy számolom, hogy mostanra nekem is sorra kellett volna kerülnöm.
   De nem, csak nem akar összejönni! Sok hírt olvasó ember vagyok, és mégis naponta ismerkedek meg újabb főurak, oligarchák, földesurak, vagy csak egyszerűen kőgazdag ügyesek és ügyeskedők nevével. Azt is mondják a sokat tudók, hogy az oligarchikus rendszer a korrupció melegágya. Rendben, de mikor akar végre a hatalom engem – meg a már említett sokmillió polgártársamat – megkenni egy cseppnyi kenőpénzzel? Persze csakis szigorúan a nagy közösből, az adófizetők által összedobott kasszából, ott ugyanis bőséggel van lé erre a célra. Gyanítom, megint csak kimaradok a buliból.
   Pedig – üzenem, innen lentről – ha már oligarcha nem lehetek, nagyon várom, hogy valamelyik oligarcha legalább megvesztegessen.