- Amerika már beindította a bankópréseket, vagyis keményen nyomja az új dollárokat és bár nem vallják be, ezt teszik az Európai Unióban is – hallottam egy közgazdász szakértő okfejtését az egyik rádióadó korareggeli adásában. Ilyenkor az ember alig ébredező aggyal még azon elmélkedik, hogy jól tette-e egyáltalán, hogy felkelt, és ha igen, legalább valami finom reggelit találjon magának, ehelyett meg jönnek az inflációgerjesztő technikákkal.
   Azt is mondta a szakember, hogy a forint látványos erősödésében az IMF megállapodás előrevetítése játszik közre, pedig ez csak olyan, mint a lázcsillapító. Lenyomja normálisra a 40 fokos lázat, miközben a betegséget nem gyógyítja meg. Pedig a magyar gazdaság nagyon beteg, csak most az IMF támogatás lebegtetésével kap egy adag lázcsillapítót és mindenki megnyugszik, hogy a nagybeteg a gyógyulás útjára lépett. Na, ennyit a jó étvágyról!
   Már készül a reggeli kávé, pirítós, amikor a közgazdász azt találja fejtegetni, hogy ez a betegség nem más, mint bizalmi válság és, hogy addig nem lesz itt bizalom, ameddig az a jelenlegi kapkodó, fejetlen gazdaságpolitika dívik, amit – idézet tőle – „szabadságharcos” kormányunk folytat mindannyiunk üdvére.
   Nagyon sok külföldi tőkére, befektetésre lenne szükségünk, de a külföldi – és hazai – befektető nemhogy azt nem tudhatja előre, hogy milyen gazdasági szabályozókkal számolhat a következő évben, a visszamenőleges törvénykezés miatt már azt sem ismerheti, mi vonatkozik majd rá egy évvel ezelőttre. Nem csak a mondat, a visszamenőleges jogalkotás is nehezen értelmezhető.
   Miközben nálam egy kis sajt is kerül a pirítósra, a szakértő a rádióban visszakanyarodik az egyesek szerint hanyatló USA-hoz és az ugyancsak végét járó kapitalista európai unióhoz. Azt mondja, hogy a nagy államoknak dönteniük kellett, beindítsák-e a bankóprést, vagyis mind több forgatható pénzt dobjanak a piacra és gerjesszék ezzel az inflációt, vagy vállalják a magas munkanélküliséget. Nem vállalják, tehát inflálnak. Erre rögtön eszembe jutott a mindmáig csomagjáról híres egykori pénzügyminiszterünk híres mondása, amivel azóta is előszeretettel élnek a jól gazdálkodó vezetők: nincs az a jövedelem, amit ne tudnék elinflálni.
   A reggeli végére már megbántam, hogy nem valamelyik blőd amerikai komédiasorozatot néztem a kenyér mellé, hanem megint (gazdaság)politikával kergettem fel a vérnyomásomat. Újfent csak azt tudtam meg, hogy mi, átlagemberek pompás játékszerek vagyunk a kis- és nagyhatalmi játszmákban. Mondhatnám, egy nagy „Ki nevet a végén?” társasjáték az egész.
   De a nevetők biztosan nem mi leszünk.